Könyves Tóth Mihály: Emlékirat a Tiszántúli Református Egyházkerület életéről (1855) - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 5. (Debrecen, 1996)

Bevezetés

szaporodásával változik - fogy vagy nő - bizonyos tárgyak irányában a Félelem és Öröm érzete, a nélkül, hogy a félelem s örömre gerjesztő természeti érzék, vagy hajlam, valaha elenyésznék. Ennek hatalma, csak életünk megszűnésekor, szűnik meg.

Meiners Göttingai professor - ha jól emlékezem illy című - "Allgemeine Kritische Geschichte der Religion" munkájában, ezen két érzelmet, t.i. az Örömet és Félelmet állítja az ember vallásosságánek eredeti kútfejéül.

Nagyon sok tekintetben erős indokokkal látjuk ez állítás valószínűségét támogatva. Akár a legműveltebb tudóst akár a legműveletlenebb vadembert vegyük fel: mindkettőt megragadja - idegrendszerében ellenállhatatlanul ragadja meg - a természeti jelenetek vagy tünemények úgy rettenetes mint bájoló hatalma. A földrengés, a tengeri szélvész, a fojtó szelek zúgása megrettenti az embert alkottatásánál fogva, s félelmet gerjeszt bensőjében. A tavasz nyíló virágai, a biborfényű hajnalon szétsugárzó nap kelése, az elláthatlan levegő-tengerben úszó csillagok milliárdja, elbájolja az embert alkottatásánál fogva, s örömet geijeszt bensőjében. A kölcsönösen rokon érzelmű szeretet zálogának, egy ép kisdednek, születése megörvendezteti az atyát és anyát. A szerelmes életpámak, vagy a kedves gyermeknek halála keserűséggel és félelemmel tölti be az életben maradottnak kebelét.

A félelemnek és örömnek ezen természetes és minmagunktól épen nem függő érzete, a tudományosan képezett, s a természet törvényeit ismerő embert, okozatokról okokra vezeti,

29