Egység, 2021 (31-32. évfolyam, 138-149. szám)
2021-10-01 / 147. szám
2021 OKTÓBER | egység 15 TÖRTÉNELEM | HOHMECOLÓ nem szeretnék, hogy nevük olyan listában szerepelne, ami a kitelepítettekről szól, mintha ez egy bélyeget jelentene ma is, mintha a hajdani megbélyegzettség érzése néhányukban a lelkekbe égett volna, kitörölhetetlenül. – Elegendő kárpótlást jelenthet-e a totalitárius diktatúrák áldozatainak nyugdíjrendezése az ilyen jellegű tragédiák után? Mi lenne történelmi szempontból megfelelő mértékű kárpótlás egy elszenvedő számára? – Ez különösen nehéz kérdés, amire sokaknak több szempontból kellene választ keresnie. Az egyértelmű, hogy a kitelepítettek esetében későn érkező kárpótlás – minimális, szimbolikus összegű nyugdíj-kiegészítés nyi kárpótlási jegyet – megosztva. (A termőföldek esetében más volt az eljárás.) Tudok olyanról, aki levelet írt az államosított bérházának lakóihoz, felszólítva őket, hogy ne vegyék meg lakásaikat az államtól, mert tulajdonosként visszaköveteli a házát – mindhiába. Talán a 20. század története úgy is felfogható, mint a magyar állam hadviselése saját polgárai ellen, s később ez kiegészült az 1938-ig felhalmozott vagyonok elrablásával és/vagy újraosztásával a fennálló hatalom igényei szerint. A magyar társadalom így sokszorosan vesztes: talán nincs olyan társadalmi csoport, amely ne kapott volna súlyos ütéseket, ne szenvedett do kumentálják a magyar társadalom csoportjait ért atrocitásokat. A NEB által jelent meg két, kiemelten az 1945 utáni magyar zsidó sorsfordulókkal foglalkozó mű, az 1953-as budapesti cionista per története Ideológia és önazonosság címmel, Novák Attila által, illetve másodikként az én írásom, az Osztályellenségek. Az 1951-es budapesti kitelepítés zsidó áldozatai is. Talán lehetséges immár a tények, események, iratok, életutak feltárása, dokumentálása után kiegészíteni a 20. század ismert magyar történelmét, s megvilágítani azok homályban hagyott részleteit. – A kitelepítés mindenkire egyformán hatott vallástól és etnikumtól függően, de mik voltak azok az aspektusok, amelyek főleg a zsidókat és zsidó származásúakat érintették? – Az 1951-ben kitelepített zsidók ko rábban már átélték az 1938-tól fokozódó társadalmi kirekesztést, jövedelemvesztést, munkaszolgálatot, gettósítást, kínzásokat, rokonaik, családtagjaik tragikus halálát. 1945-ben ők – szó szerint – a halál torkából jöttek vissza, mindannyiuknak voltak halálközeli élményei. A budapesti többségi társadalom tagjai is átélték az ostromot, a bombázásokat, a málenkij robot veszélyeit, ők is látták a holttestekkel borított utcákat, de rájuk nem vadásztak nyilasok, s nem történt meg az állam által szervezett kirablásuk, rabszolgamunkára hajtásuk, elpusztításuk. Az 1951-ben kitelepített zsidók mindegyike elvesztette családja jelentős részét, s egészségük sem volt tökéletes, egzisztenciájukat éppen csak újrakezdték, amikor az államosítások új helyzetet teremtettek, és sokak megélhetését ismét lerombolták. A kitelepített zsidók többszörösen is vesztesek, áldozatok voltak. A kitelepítések szervezői nem voltak tekintettel arra, hogy valaki holokauszttúlélő vagy sem. De a belügyminisztériumhoz benyújtott kérvények hangsúlyozzák ezt a tényt. A kitelepített családfők átlagéletkora 60 év volt, és szinte minden kérelmező jelzi súlyos betegségeit. Ezek jelentős része mindenképpen a ho– az érintettek jelentős részét nem érhette el, hiszen életben még azok vannak, akik az ötvenes években gyermekek voltak. Az ötvenes évek diktatúrája mintegy egymillió embert sújtott különféle büntetésekkel – beleértve a kitelepítést is –, s a későbbi „emberarcú szocializmusnak” is százával voltak üldözöttjei. Az államosítással elvett javakat a szerencsétlen „kárpótlási jegy” programmal gondolták a rendszerváltás utáni jogszabályalkotók jóvá tenni, amely messze nem fedezte azokat az értékeket, amelyeket elvettek a korábbi tulajdonosoktól. Például nagyapám két Király utcai üzletét, árukészletét és két bérházát veszítette el (ezek ma milliárdos értéket jelentenének), és apám és féltestvére közösen kaptak 5 millió forintvolna el meghurcoltatást, vagyonvesztést. Patetikusan és talán túlzón fogalmazva: 100 év jóvátétele és vagyona hiányzik a magyar társadalomból. Ezt pedig aprópénzzel, nyugdíj-kiegészítéssel kárpótolni elégtelen. Voltak olyan csoportok, akik részesültek ilyenben, mások pedig nem. Talán az életminőség jelentős, látványos, széles körű, össztársadalmi szintű emelkedése lehetne – nagy kérdőjellel – az egyik gyógyír minderre. Az újabb történésznemzedékek ál tal megindult az elhallgatott történelem feltárása a terrorcselekmények, ideológiák áldozatainak számbavétele. Korábban a Társadal mi Konfliktusok Kutatóközpontja, napjainkban a Clio Intézet, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) Deutsch Dombi György és Tibor
