Egység, 2021 (31-32. évfolyam, 138-149. szám)
2021-10-01 / 147. szám
egység | 2021 OKTÓBER 16 HOHMECOLÓ | TÖRTÉNELEM lokauszt számlájára írható. S ezért – aki csak tehette – kérvényezte, hogy egy, a zsidó hitközség által fenntartott vidéki szociális intézménybe kerüljön, amelyek – a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének elnöke, aki 1944/45-ben zsidó tanács utolsó elnöke volt, Stöckler Lajos utasítására – gondolkodás nélkül be is fogadták a kitelepített időseket. A kitelepített zsidók túlnyomó többsége neológ volt, hiszen inkább ők értek el olyan társadalmi-gazdasági pozíciókat, amelyeket a kommunista vezetés az osztályellenség kategóriájába sorolt. Mindössze 13 kitelepített orthodox zsidó családot tartott számon a Budapesti Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség, de e családok között mindössze kettő volt, akik jövedelmük alapján 1948 előtt a középosztályba sorolhatók voltak. A többiek szegény, kis jövedelmű emberek voltak, míg más éppen politikai okok miatt (cionizmus) került a rendszer ellenségeinek listájára. Az orthodoxok, de a vallásos neológok számára is alapvető problémát jelentett a kóser élelmiszer, a vallásgyakorlás feltételeinek hiánya. Erre csak akkor volt gyógyír, ha olyan településre kerültek, ahol volt zsidó közösség vagy éppen rokonok, ismerősök (ritkább esetben a budapesti izraeli követség) révén jutottak kóser élelmiszercsomagokhoz. Minimális visszaemlékezés tárgyalja ezt a kérdést, a legszélesebb körben Királyhegyi Pál Első kétszáz évem című regénye ismert. – Hogyan kezelte a nemzetközi sajtó a kitelepítéseket? Jelentek-e meg tiltakozások? – Nemcsak a sajtóban jelentek meg tiltakozások, de nagygyűlések, tüntetések is voltak a magyar kitelepítés – ahogy a külhoni sajtóban írták: deportáció – ellen Izraelben, az Egyesült Államokban, Argentínában. Az Egyesült Királyságban hosszú parlamenti vita zajlott arról, miképp lenne lehetséges megbüntetni Magyarországot az emberiesség elleni bűncselekményért, és az Egyesült Államok elnöke, Harry S. Truman elnöki deklarációban ítélte el az itthoni eseményeket. Izrael felajánlotta, hogy befogadja a zsidó kitelepítetteket – akik közül többen már korábbról rendelkeztek érvényes kivándorló útlevéllel, de a hatóságok még nem engedték ki őket az országból. Ausztrália pedig felajánlotta, hogy minden kitelepítettet befogad. Talán nem lenne érdektelen mélyebben vizsgálni Ausztrália és a magyarok kapcsolatát, hiszen 1956-ban is sok menekült választotta új hazájának e kontinensnyi országot, többek között az 1953-ban bebörtönzött Stöckler Lajos is. A magyar hatóságok azzal fenyegették meg a tiltakozó, és kormányzati beavatkozást sürgető izraeli magyarokat, az azok – akkor még – befolyásos szervezetét, hogy teljesen leállítják a Magyarországról történő kivándorlást, s a kiengedni ígért 3000 főnek sem engedik átlépni a határt. Az izraeli hangok ezért lecsendesedtek. Egy államtitkár Budapestre érkezett a kivándorlás folytatása végett, így a már kivándor lóútlevéllel rendelkezők fokozatosan elhagyhatták az országot – a többi kitelepített zsidó nem. Mindeközben a magyar közvélemény csak a sorok között olvasva értesülhetett a nemzetközi felháborodásról, ugyanis az Szabad Nép újságírói válaszoltak az olvasók által nem ismert „nyugati támadásokra”. A hazai sajtó azonban alig adott hírt a kitelepítésekről, ugyanis a kitelepítettek mellett ezrek álltak ki, levélben, személyesen, igazolásokat gyártva. A hatalom számára egyértelmű volt, hogy helyesebb, ha ezt a témát nem erőltetik a sajtóban: hét évvel a deportálások után a lakosság nem tapsolt az erkölcstelenségnek. – Talált-e gyűjtőmunkája során olyan történeteket, amelyek teljesen ellentmondásosak? Volt-e olyan eset, amikor nem tudott a végére járni egy ügy történetének a hiányzó adatok miatt? – Igen is és nem is. A kitelepítés törté netének kutatásában Palasik Mária, Hantó Zsuzsa és Gyarmati György által rendelkezünk szélesebb képpel, de a társadalmi csoportokra vonatkozó részletes elemzések, a kitelepítés mindennapjairól beszámoló esettörténetek terén csupán részeredményeket tudunk felmutatni. Mintegy 13 ezer ember adatát kellene részletekbe menően feldolgozni, és a névlistákból is hiányoznak néhányan. A kutatás közben én is kaptam telefonokat, hogy nézzek utána családoknak, és voltak olyanok, akikről nem szerepelt adat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, noha elszenvedték a kitelepítést. Talán nem jelentéktelen eredmény, hogy sikerült az erzsébetvárosi zsidó családok adatainak első szintjét feldolgozni, és esettanulmányokban olyanok történetét közreadni, akik különböző szempontból érdekesek lehetnek az olvasók számára. Vannak olyan települések, ahol egy-egy lelkes helyi lakos, nyugdíjas értelmiségi vagy pedagógus, múzeumigazgató kezdeményezésére komoly gyűjtések, kutatások indultak, könyvet jelentettek meg és a kitelepítettek az önkormányzat által szervezett rendezvényekre járnak vissza. Minden bizonnyal így lehet teljes a kutatás: a levéltári anyagok, a helyi emlékek és a családok személyes hagyatéka hármasából készülhet el az összkép. Még sokéves munka vár a kitelepítettek történetét kutatókra és azokra, akik a kitelepítést elrendelő belügyi káderek, tisztek személyét nyomozzák. S talán ez a nehezebb feladat. Az interjú eredetileg a neokohn internetes portálon jelent meg.
