Egység, 2021 (31-32. évfolyam, 138-149. szám)
2021-10-01 / 147. szám
egység | 2021 OKTÓBER 14 HOHMECOLÓ | TÖRTÉNELEM SZÁMŰZVE BUDAPESTRŐL Interjú DOMBI GÁBOR ral az ’50-es évek kitelepítéseirõl Az én hajtóerőm a kíváncsiság volt: édesapám gyermekkori emlékei minimálisak, ellentmondásosak voltak, ami érthető is: a kitelepítéskor, 1951 nyarán hétéves volt, és az események nagyon gyorsan fordították ki a családot megszokott, VII. kerületi környezetéből. De minél többet kérdeztem erről a korszakról, annál több részlet, apróság bukkant fel az emlékei mélyéből, s örülök annak, hogy még megérhette a könyv megjelenését, amelynek címlapján rollerrel ő látható. Az erzsébetvárosi zsidóság történetének kutatásában a kitelepítés eseményeinek feltárására ki tudja, mikor került volna sor, ha nincs személyes érintettségem. Ugyanezen személyes kö tődés miatt vettem részt – szintén apám képviseletében – A vészkorszak árvái című nagyon fontos kötet mun káiban, amit a zsidó árvaházak és gyermekotthonok emlékezetének szenteltek kiváló készítői. – Egy családtörténeti feltárás során gyakori-e, hogy információkat, tényeket szándékosan elhallgatnak a családilag érintettek? – Ez összetett kérdés: ki elől, mikor és milyen szituációban? A kérdése – feltételezem – arra a tanulmányra utal, amely 1985-ben a Medvetánc című folyóiratban jelent meg Hogyan jöttem rá, hogy zsidó vagyok? címmel, Erős Ferenc, Kovács András és Lévai Katalin tollá ból. Ezen írás szellemében sokan foly tatták annak vizsgálatát, hogy a zsidó családokban milyen módon tör tént (vagy nem történt) a családi történetek átadása. Úgy vélem, a társadalmi beilleszkedésre 1948 után erősebben törekvő családok ese tében alacsonyabb volt a zsidó múlt, a holokauszt emlékének átörö kítése, a zsidó hagyományoké pedig minimális vagy semmilyen. De erre sem fogalmazható meg általános tétel, mert a személyes példák minden ilyen feltételezést cáfolhatnak. Arra is találunk példát, hogy Izraelben egy Auschwitz-túlélő a családjának semmilyen emléket, élményt nem adott át, de a halála előtt egy kutatónak mindent részletesen elmesélt. Pszichológusok, önsegítő csoportok foglalkoztak a traumafeldolgozás elmaradásának következményeivel, de azzal is kell: ha éppen át adásra került a családtörténet borzalma. Nincs két egyforma élettörténet és nincs egyforma örökítés: szellemi, pszichoszomatikus vagy akár öröklött betegségekben megnyilvánuló sem. A kitelepítésre kerültek esetében ilyenről kevésbé beszélhetünk, hiszen a bűn nélküli büntetés az együtt élő családtagokat közösen sújtotta. De tény, hogy a mai napig előfordul, hogy a kitelepítésre megemlékező helyi eseményekre invitálást néhányan visszautasítják, és – Hogyan befolyásolta a saját családi vonatkozása a könyvéhez való kutatómunka során? Ön szerint nehezebb-e szembenézni a múlt történéseivel, tragédiáival, amennyiben családi szálak kötnek hozzá? – Amikor munkatársként vettem részt a Csillagos Házak nevű legendás projektben 2014-ben, azt tapasztaltam, hogy a családi múlt – akár közösségi – feltárása ezreket mozgat meg, akik hajlandók megosztani családi emlékeiket egy nyilvános, jól szerkesztett és látványos weboldalon. Akkor százak fogtak össze azért, hogy megemlékezéseket szervezzenek azokban az épületekben, ahol szüleik, nagyszüleik megélték 1944 nyarát. E kezdeményezésnek a mai napig mintegy 8000 tagja van a Facebookon, s ugyanennyien követik. Ebből az látszik, hogy a családi érintettség erős hajtóerő lehet a múlt feltárásában. Ám természetesen nem tudjuk, hogy az egykori csillagos házak lakói első generációs leszármazottainak mekkora százaléka csatlakozott e projekthez, és azt sem, hogy az összes élő érintett hallott-e a programról. A generációs szempontot azért tartom fontosnak, mert az idő előrehaladtával, az újabb, későbbi nemzedékek belépésével lazulhat a kapcsolat a múlt eseményeihez: a történelem messzeségébe kerülhet, és a személyes viszony és az érdeklődés intenzitása csökkenhet. Budapesten az 1950-es években ezreket fosztottak meg helyhiány indokával otthonuktól, majd vidéki – gyakran nem megfelelő infrastruktúrával rendelkező – környezetbe telepítették őket. Erről az időszakról beszélgettünk Dombi Gábor történésszel, aki saját családi története alapján kezdett a témában kutatni. Az erről megjelent könyve online formátumban a NEB oldalán is olvasható. CSÓKÁSI ANNAMAJA ÍRÁSA
