Egység, 2021 (31-32. évfolyam, 138-149. szám)
2021-01-01 / 138. szám
egység | 2021 JANUÁR 32 ÉCESZGÉBER Az „örök zsidó” Krakkóban Válasz Bayer Zsolt KRAKKÓ – ZSIDÓK ÉS NEM ZSIDÓK – A KÉT VILÁG címû írására Bayer Zsoltot több évtizedes publicisztikai pályafutása alatt sokszor bírálták azért, mert szabad utat engedett indulatainak, sértegette vitapartnereit. Ezt a gyengéjét – vagyis hogy nála olykor „elszakad a cérna” – néhányszor maga is elismerte. Úgyhogy magára vessen, akinek nincs nála alacsonyabb sorszámú Fidesz tagkönyve, mégis „felveszi a kesztyűjét”. De nem hagyhatom szó nélkül a Magyar Nemzetben megjelent lengyelországi beszámolójának harmadik részét, mely a Krakkó – Zsidók és nem zsidók – A két világ címet viseli. A „polgári napilap és hírportál” felületén megjelent cikk a harmadik Bayer húszrészes sorozatában, mely a lengyel királyok nagy múltú székhelyével foglalkozik. De ez az első, mely a lengyelek és a zsidók tragikusan alakult huszadik századi viszonyáról szól, és olyan, a kora újkorban, a 16-17. században gyökerező problémákat érint, melyek összefüggenek a németek által megszállt Lengyelországban mintegy hárommillió áldozattal járó holokauszttal. PELLE JÁNOS ÍRÁSA emlékét a krakkói Mária Magdolna téren Piotr Skarga (1536–1612) szuggesztív szobra őrzi. Bayer cikkében megemlékezik a lengyel nyelven író és szónokoló, nagy tehetségű jezsuita szerzetesről, aki a magyar Pázmány Péter mestere volt. Rendtársaival együtt hozzájárult az ukránok és litvánok görögkatolikus hitre térítéséhez, az Unióhoz, a királyi hatalom megszilárdításához, és erélyes eszközökkel akadályozta meg a protestantizmus térhódítását Lengyelországban. A sok nemzetiségű, óriási területű Lengyel Királyságban a katolikus vallás egyértelműen a politika eszköze volt, a zsidókkal szemben is. A klérus (mindenekelőtt az alsópapság) a jezsuiták ösztönzésére évszázadokon át azért vádolta őket rituális gyilkossággal, hogy megkeresztelkedjenek, egyszersmind ezáltal erősítse az egyszerű lengyelek és litvánok hitét. Ennek nyoma van fennmaradt periratokban, a húsvéti népszokásokban, a katolikus templomok szobraiban és festményeiben, valamint számos egyéb helyen is. A katolicizmus antijudaizmusa hatást gyakorolt az orosz és lengyel ortodox egyházra is, mely az 1690-ben, hatéves korában megölt „vérvádas szentet”, Bialystoki Gábrielt vagy Gavrilt 1820-ban (!) kanonizálta, és akinek az ereklyéihez még napjainkban is hívek zarándokolnak. A katolikus papság ismétlődő támadásaival szemben a vallási hagyományaihoz, a jiddis nyelvhez és a ruhaviseletéhez ragaszkodó lengyelországi zsidóság még jobban bezárkózott, „felégette maga mögött a hidakat”. Ugyanakkor a hitközségek vezetői a tömegek feje fölött kiterjedt kapcsolatrendszert építettek ki az Bayert Kazimierzben, Krakkó történelmi zsidó városnegyedében hatalmába kerítette „az örök idegenség-érzés”, melyről a következőt írja: „Az örök kelet-közép-európai zsidó idegenségélmény ez. Ez a kelet-közép-európai, kiváltképp a galíciai zsidóság lelki betegsége. S pontosan ez az, amivel nem lehet semmit kezdeni. Ezen sem segíteni nem lehet, sem rontani nem szabad – ezt csak úgy el kell viselni. Legfeljebb ha szólhatunk néha, finoman, csendben, hogy minekünk ehhez nincsen semmi közünk...” Érdemes ehhez néhány mondatot hozzáfűzni, már csak azért is, mert a publicista az összes kelet-közép-európai zsidóban felfedezni véli a „lelki betegséget”, azt állítva róla, hogy „alkati torzulás”, melyről senki sem tehet, s jobb híján „csak úgy el kell viselni”. Teóriáját aztán nyomban illusztrálja is, a Prágában élt, és németül alkotó, zseniális zsidó író példájával, ami erősen vitatható. Téves általánosítás az 1924-ben meghalt Franz Kafka – amúgy találó – jellemzéséből következtetéseket levonni mintegy hárommillió, kisebbségben élő lengyel zsidó és a többségi nemzet viszonyáról. Lengyelországban a zsidók „idegenség-érzése” abból az ellenszenvből fakadt, amit a többségi, keresztény lakosság évszázadok óta táplált irántuk. Ennek gyökerei abban a korszakban alakultak ki, melynek
