Egység, 2020 (30-31. évfolyam, 126-137. szám)
2020-01-01 / 126. szám
egység | 2020 JANUÁR 16 HOHMECOLÓ | PORTRÉ komoly, és hogy nem árthatunk senkinek” – meséli. Idővel a Honvéd Akadémiáról Kunmadarasra, majd Kecskemétre kerül, ahol a MIG vadászrepülő-hadosztályon folytatja katonai pályafutását. 1952-53. kü lönösen feszült légkörben zajlik: az ország hadi vezetése – a repülőegységeket külön készenlétben tartva – látszólag készen állt arra, hogy megtámadja „láncos Tito Jugoszláviáját”. Akkor valóban úgy tűnt, éles bevetésekre kell felkészülniük. Ezekben az években több alkalommal is hitegették, hogy „most már valóban közel a lehetősége annak, hogy repülhessen”. A feszültség közepette sem tudta megfejteni, hogy vajon miért is szolgálja az országot azok után, ami történt vele és családjával pár évvel korábban. Talán valami tudat alatti biztonságot, hovatartozás érzését élhette át bajtársai között. Pedig 1956-ban majdnem elhagyta az országot is. Emlékszik a pillanatra, ahogy ránéz az akkor alig egyéves gyermekére, mielőtt elhagyja otthonát egy hadgyakorlat miatt, és úgy dönt, ő nem megy sehová. 1956-ról különben azt gondolja, hogy „egy szép mozgalom volt egészen addig, amíg ki nem nyitották a börtönöket, és a köztörvényesek ki nem szabadultak”. Számára azokban a napokban ismét felsejlett az antiszemitizmus rémisztő jellege. A későbbi megtorlásokat és a konszolidációt követően jogi diplomát szerez. A sereg és családjának fenntartása mellett három év alatt abszolválja a hat évnyi tananyagot. Jogi doktor lesz, a következő évtizedek számos rendeletének és intézkedéseinek hivatalos megfogalmazója. 1954-ben az Országos Légvédelmi Parancsnoksághoz kerül. Később a harcálláspont egyik váltásparancsnoka 24 órás „szikla” el he lyezésben az ország légterének biz tosítása, a Parancsnoksághoz tartozó készültségi erők vezetése és az országban „ideiglenesen” tartózkodó szovjet légvédelem irányítása volt a feladata. Ezt követően a vezérkar mozgósítási és hadkiegészítési csoportfőnökségére került ki emelt főtisztként. Ezekben az években a Budapesti Honvéd birkózó szakosztályát is segíti mint sport vezető. Folyamatosan sportol, edz, versenyeket szervez és szakosztályt menedzsel. Azokban az években sem a holokausztról, sem pedig a zsidóságról nem beszél senkivel. Ez egészen a rendszerváltásig nagyjából az egész társadalmat jellemzi. Sasvári úr katonás rendben szolgálja a néphadsereget. Bizalmas feladatok operatív kivitelezéseihez kérik tanácsait. 1974-ben felkérik egy vietnámi kiküldetésre. 11 hónapra utazik az ázsiai országba, ahol Észak- és Dél-Vietnám lakosai kö zötti frissen megkötött nemzetközi békeszerződés ellenőreként tevékenykedik. Nincs unalmas élete. A közel egy éves küldetésre – amelynek részleteibe nem kívánt kitérni – ma is büszkén gondol vissza: a különleges szolgálatra, amely re először kérték fel a Magyar Nép köztársaságot a párizsi békeszer ződésben meghatározottak végre hajtására. KIÖLTÉK BELÕLEM A VALLÁSOSSÁGOT Amikor látogatásom vége felé, annyi felemásra sikeredett, bizonyos perspektívából még így is magasröptűnek nevezhető repülős történet után próbálom inkább spirituális magasságok felé terelgetni a beszélgetést, szóba hozom a zsidóságot. „Olyan diktatórikus rendszerekben éltem, ahol kiölték belőlem a maradék zsidóságomat is” – fogalmaz Sasvári. Az idős férfi, ha csak teheti, péntek esténként útra kel budai otthonából, és legfőképpen a kórus énekei miatt látogatja a Dohány utcai körzetet. „Nincs semmilyen hivatalos kapcsolatom a magyar zsidóság képviselőivel. Voltam többször is Izraelben, a magyar katonai delegáció tagjaként. Később is hurcibáltak engem mindenfelé, mondván, ott az auschwitzi tetoválás a karomon, és a magyar zsidóknak mindig is lehet közönséget szervezni Izraelben” – meséli, de diplomáciai ösztöneire hallgatva inkább arra kér, ne nevesítsük azokat a zsidó közszereplőket, akiknek elfogadta a meghívásait. Sasvári társaságát pedig elég sok zsidó vezető is kereste korábban. 55 év szolgálat a hadseregben megkérdőjelezhetetlen példájává teszik őt a magyarságára (is) büszke magyar zsidóknak. Természetes, hogy mindez önmagában nagy „PR-értéket” képvisel. Az, hogy mégsem hallunk róla sokat, az elsősorban azért lehet, mert a zárkózott, büszke férfi sosem keresete a nyilvánosságot. Ennek egyik oka a holokauszt alatt átélt privát traumája, amit nem akar mindenki számára „nagydobra verni”, a másik pedig a személyes habitusa: egy szerény, tetteknek élő ember karaktere. Városi legendák szerint évekkel ezelőtt sokat tett azért, hogy hivatalosan is megalakuljon a magyar hadsereg zsidó tábori lelkészi szolgálata. Ezzel kapcsolatban sem kíván a részletekbe bocsátkozni. De arra megkér, hogy ha esetleg a Károly körút 20-as szám környékén járok valamikor, ugyan vigyem már be Köves Slomónak azokat a fotókat, amelyek pár hónapja készültek, akkor, amikor a korábbi tábori rabbi lakásában kereste fel Sasvárit. A levelet ugyanis visszahozta a postás. A fotókat, amelyen az EMIH vezető rabbija a tfilint köti fel az idős úr karjára, nekem is megmutatja. „Emlékeztem az imára, de most volt életemben először az, hogy meg is értettem, mit jelent, ha rajtam van a tfilin” – mondja, és megint párás lesz a szeme, ahogy a szülei képe felé fordul. Nyilvánvalóan azért is, hogy ne lássam könnyeit.
