Egység, 2020 (30-31. évfolyam, 126-137. szám)
2020-01-01 / 126. szám
egység | 2020 JANUÁR 14 HOHMECOLÓ | PORTRÉ Amikor felesége egy szép asztalra helyezi a teát és a házi készítésű süteményt a nagyszoba közepén, előkapom a jegyzetfüzetemet, tollamat. Verba volant, scripta manent – csillogtatom én is gimnáziumban felszedett archaikus képességeimet. „Fiatalember, maga is szerette a gimnáziumot? Én nagyon sokat köszönhetek a váci piaristáknak! Mindig is hálás leszek nekik!” – mondja őszinte csillogással a szemeiben. Az 1945-ös tanév előtt azért történt egy s más az akkor 14 esztendős Steiner Istvánnal. Például egy évvel korábban egy transzport Auschwitzba. Dr. Sasvári István „Steinerként” a budapesti zsidó kórházban született 1930. március 2-án, de egy Nógrád megyei településen, Egyházasdengelegen gyerekeskedett. Névmagyarosításra az ’50-es években kötelező jelleggel a honvédségnél került sor. Édesapja egy földbirtokos intézőjeként szolgált gazdatisztként. Tizennégy éves koráig ott, az a tanyasi környezet jelentette neki akkor a világot. Az egyházasdengelegi puszta és a köré létesített mezőgazdasági uradalom volt a család otthona. Bár apja szigorúan nevelte, nagy szeretettel viselte gondját fiának. Igaz ez akkor is, ha következetesen nem kivételezett vele a parasztgyerekek között. Télen-nyáron ugyanúgy gyalogosan kellett a napi 10 kilométert megtennie, mint a többieknek az általános iskola és otthona között. Édesapja lelencházban nevelkedett, megvolt minden alapja arra, hogy néha morózus legyen fiával, aki most elcsukló hangon idézi vissza a hegedülni, zongorázni tudó, nagy munkabírású, rajongásig szeretett apját. A Steiner család alapvetően asszimilált zsidó család volt. István édesanyja a Vác melletti Kosdon vendéglős lányaként ismerte meg férjét, akivel kóser háztartás nélkül is hagyományőrző életmódot éltek. A nagyobb ünnepekkor a sziráki járás zsinagógájában gyűltek össze a környék másik három-négy zsidó családjával. „STEINER, MI MOST ELMEGYÜNK. MAGA VIGYÁZZON A BIRTOKRA” Azt, hogy a környezetében nem minden „kóser”, először akkor vette észre, véletlenül, amikor felnőttek beszélgetésének fültanúja lett: „Steiner, mi most elmegyünk. Maga vigyázzon a birtokra” – mondta István apjának közvetlen főnöke, a gazdag birtokostól földet bérlő, ugyancsak zsidó ember. Nekik sok pénzük volt. Meg is úszták a gettót és a deportálást. „Tempora mutantur et nos mutamur in illis – Változnak az idők, és mi is változunk bennük /velük” – ezzel a mondattal illusztrálja budai lakásában a falon elhelyezett katonai dísztárgyakhoz fűzött gondolatait Dr. Sasvári István. A 90 esztendős úr korát meghazudtoló impulzussal tart tárlatvezetést. Megérkezésemkor az egész lakást bemutatja, mintha valami ingatlanos lennék vagy távoli rokon, aki már ezer éve nem adott jelt magáról. „AZZAL A NYÍLVESSZÕVEL EMBERT IS ÖLTEK” Ami azt illeti, a kedvesség azért volt némiképp meglepő, mert csak többszöri és hosszas telefonbeszélgetések után sikerült rávennem vendéglátómat arra, hogy beszéljen életéről, és azt a nyilvánosság elé is tárhassam. A latin mondást még vagy kétszer elmondja az első 10-15 percben, amikor is rögtönzött tárgyismeretet vezényel az egyik kisszobában. „Azzal a nyílvesszővel embert is öltek” – mondja az egyik darabról tárgyszerűen. A szekrény polcain lévő apró arcképek láttán azonban rögtön elérzékenyül: édesapja és édesanyja fotója mellett a szintén korán elvesztett nővére képe látható. Aki csak repülni akart AUSCHWITZ UTÁN 55 évig honvédőként szolgálta Magyarországot. Pedig 14 éves árvaként még úgy gondolta, hogy neki már hazája sincs. Katonakarrierje során Vietnámban is volt feladata. Pár hete a honvédelmi miniszter az Aranykor Kitüntető Címe Aranyfokozatát adományozta DR. SASVÁRI ISTVÁN nyugalmazott ezredesnek, riportalanyunknak. WALLENSTEIN RÓBERT RIPORTJA FOTÓ: WALLENSTEIN RÓBERT
