Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)
2019-09-01 / 122. szám
egység | 2019 SZEPTEMBER 16 19 8 9 5 7 4 9 – A polarizáció, a megosztottság mennyiben változott az elmúlt 30 évben – a társadalmi változások összehozták inkább a zsidóságot vagy elválasztották a különböző nézeteket képviselőket – ahogy ezt a társadalom egyéb szegmenseiben is megfigyelhetjük? – Ha most összeszámoljuk, hány működő zsinagóga, hány szervezet, hány sajtótermék, hány közösségi oldal van, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy a ma különböző formában aktív szereplői a zsidó közösségi létnek többen vannak, mint a ’90-es években. Hiszen sokkal több lehetőség van az infrastruktúra kiépülése és a platformok sokfélesége miatt az identitás megélésére. Aki heti rendszerességgel megjelenik valamilyen zsidó vonatkozású közösségben, szervezetben, zsidó honlapot olvas – szerintem 7-8000 ember legalább. Ilyen számok a kilencvenes évek ele - jén nem voltak. Hány ember jár péntek esténként a zsinagógába? – Sze - rintem legalább ezer. A kezdeti időkben ez sem volt elmondható. Mindenki ismert mindenkit. A kilencvenes évek elején mindenkit ismertem, aki zsinagógába járt Budapesten. Ha növekszik az infrastruktúra, ha több a lehetőség, akkor lehet, hogy az még több darázsfészeknek tűnik, de ösz szességében mégis több embert von be és a kapcsolódási pontok inkább bővülnek, mint fogynak. – De talán az éles hangú viták a nyilvánosságban még sem voltak korábban úgy jellemzőek, mint az utóbbi években... – Más kérdés, hogy valóban az utóbbi pár évben – ebben biztosan van egy magyar vagy közép-európai sajátosság – kiéleződött egy ellenállás a nyilvános térben a különböző zsidó szervezetek között. Itt elsősorban a Mazsihisz-EMIH közötti ellentétről szoktak beszélni. Bár hozzá kell tennem, hogy az EMIH felé kezdetektől fogva nem volt kifejezetten baráti a Mazsihisz vezetősége. Az utóbbi 3-4 évben – különböző hullámokban – a Mazsihisz ellenséges megnyilvánulásai még jobban radikalizálódnak. Talán az lehet ennek az oka, hogy a Mazsihisz egyes világi vezető úgy gondolják, a Mazsihisz intézményrendszerének, finanszírozásának, politikai súlyának a léte forog kockán, ezért mindent erre tesznek fel – ez egy nagyon rossz és káros hozzáállás, amely sem a Mazsihisz belső fejlődése szempontjából nem tesz jót, sem pedig azért, mert úgy általában ijeszt el sok embert a zsidó közösségi élettől. Ezt többször elmondtam Heisler Andrásnak is. Az EMIH-ben a más zsidó szervezetekkel való küzdelemről való diskurzus nem a mindennapok része. A zsinagógai, közösségi összejöveteleken, akárcsak a nyilvános megszólalásokban, kerüljük az ilyen jellegű témákat. Amúgy meggyőződésem, hogy ez a nyilvános ellenkezés egyre inkább alább is fog hagyni. – Hogyan lehetne ezen változtatni és egy jó irányba elindulni? – Mi ezen a magunk részéről csak úgy tudunk változtatni, hogy elhatároztuk néhány éve, hogy igyekszünk ebbe nem belefolyni, mert amúgy is felesleges energiákat vesz el. Nyilván sokaknak meg kell szokniuk, hogy a Mazsihiszen kívül vannak más jelentős zsidó szervezetek is, de valójában ugyanazért dolgozunk. Ahogy Fröhlich rabbi a Bálint Házban tartott beszélgetésen tavaly el is mondta, hogy fel kell ismerni, hogy nem tekinthetünk ellenségként a másikra. Ez a felismerés még nem jött el mindenki számára. A fejlődés szempontjából sokkal fontosabb kérdés az, hogy ha megnézzük a Kovács András-féle kutatást, akkor ott vannak érdekes adatok. Az egyik az az, hogy a holokauszt, mint identitásképző elem, az első helyről a második vagy a harmadik helyre esett vissza, a másik pedig a zsinagógába járók és a közösségben aktívak közül az 1998-as kutatás szerint 70%-ának a szülei is aktívak voltak, addig a mostani kutatás szerint a 70% aktívabb, mint a szüleik. Ebből az látszik, hogy a magyar zsidó közösségben kezd létrejönni egy visszatérő közösség, akik a bázisát adják ma a zsidó életnek. Ez egy nagy siker, hiszen ez egy előremutató újjáépítkezés jele. Amikor én a kilencvenes évek elején elkezdtem zsinagógába járni, akkor a minjent többségében 60-70 éves emberek, holokauszttúlélők tették ki, akik ezt otthonról, a háború előttről hozták magukkal. Miután ez a generáció – érthető okokból – már nem járt, sok zsinagóga ki is ürült, kevésbé aktívvá vált. Azok a zsinagógák tudtak aktívak maradni, amelynek vezetői felismerték, hogy ki kell lépni és meg kell próbálni visszahozni az embereket. Ma egészen más a szerkezete a zsinagógába járóknak, mint 30 évvel ezelőtt, és ez nagyon nagy siker. – Hol van még kézzel fogható nyoma ennek a „visszatérő közösségnek” amiről beszél? – Érdemes megnézni például, hogy hány család/háztartás van ma, akik kóserságot tartanak. Azt lehet mondani, hogy a kilencvenes évek elején ez lehetett talán 15 család, ma ez kb 300 család lehet. Ez is nagy előrelépés. Ez hozza magával, hogy megnőtt az igény, több helyen lehet kapni és így sokkal elfogadottabbá válik. A kóser közösségi események száma is megnőtt. Régen volt egy évben egyszer a széder-este, amit Oberlander Báruch rabbi tartott, de az inkább vallási, mint közösségi esemény volt. Ma már bár micvók, esküvők vannak, teljesen természetes dolog lett ez, és ez is nagyon fontos. Közben felnő egy újabb nemzedék, akik számára már ez is teljesen természetes. – Az antiszemitizmus kapcsán milyen változásokat észlelhetünk? – A rendszerváltozás idején az előzőleg említett emberek „felszabadulása”, a gyökerek keresésével párhuzamosan megjelent újra az antiszemitizmus is a közbeszédben, amit sokan döbbenettel fogadtak. Az elmúlt 30 évben ennek különféle hullámai voltak. Ez főleg a gazdasági helyzet és a nagypolitika függvénye és hogy a politika mennyire játssza ki a zsidó vagy antiszemita kártyát, és így mennyire jönnek létre olyan antiszemita pártok, mint amilyen a MIÉP vagy a Jobbik volt. Magyarországon az antiszemitizmus nem társadalmi kérdés. A
