Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)
2019-07-01 / 120. szám
2019 JÚLIUS | egység 19 OKTATÁS | KILE K. H.: A legnagyobb kihívás a kinti tanulásban az a távollét a családtól, természetesen. Amikor elkezdtem Izraelben tanulni, hirtelen felfogtam, hogy már nincs mellettem a családom folyamatosan, és ez önállóságra és felelősségre tanított engem, ami nagyon fontos. Természetesen a távollétem a családtól nemcsak nekem volt kihívás, hanem a családom számára is, de ettől függetlenül ők mindig támogattak engem és mindenben, amiben lehet ilyen távolról, segítettek nekem. Nagyon hozzá voltam szokva már az itteni közösséghez, ezért hirtelen közösséget váltani is nehéz volt, hirtelen rengeteg új ember, de szerencsére hamar beilleszkedtem. Évente kétszer szoktam hazalátogatni és olyankor teljesen feltöltődök, vissza a régi közösségbe a családhoz, újra találkozni olyan emberekkel, akik fontos részei az életemnek. Mióta kint tanulok, az itthonlét szabadidő számomra és végre, amikor itthon vagyok, akkor itt vagyok a családomnak és a barátnőimnek, és nem pedig a tanulással vagyok elfoglalva. – Mi a legjobb a kinti életedben? R-G. B.: Minden. Szeretem a kinti légkört, a sok nehéz ség ellenére, van egy különös szabadságérzetem, ami csak ott van, és jobban tudom kezelni a dolgokat, mint itthon. Úgy érzem, hogy kint végre önmagam lehetek, itthon nagyon szomorú hangulat van, mindenki depressziós. K. M.: Legjobban azt szeretem itt, hogy sokan vagyunk, sok-sok lány van. Most is a barátnőimmel csinálunk egy tábort itt Magyarországon, Badacsonytomajban. Vannak érdekes történeteink, például az egyik barátnőm nemrég elhagyta a telefonját a buszon. Rögtön írtam rá egy üzenetet, és válaszoltak, akik megtalálták és visszaadták a telefont. Ez nagyon kedves volt. K. H.: A tanárok mindent megtettek azért, hogy nekem minél könnyebb és egyszerűbb legyen a tanulás, mert az elején nagyon nehéz volt hozzászokni a héberül tanuláshoz és még ezen felül voltak a nehézségek az anyaggal. A tanárnőim mindig ott voltak, hogy segítsenek, amikor kellett, még akkor is, ha a saját délutánjukról volt szó, amit nem tudom, hogyan köszönhetnék meg nekik.
