Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)
2019-06-01 / 119. szám
2019 JÚNIUS | egység 23 KULTÚRA | KILE Olyan többletjelentésekkel, rárakódás-rétegekkel telítődtek, amelyektől már nem épületek többé. A települések lakói 1944 után is ugyanúgy elsétáltak mellettük, kerülgették őket, mint ahogy korábban a hétköznapi teendőik során. Csakhogy megváltoztak az emberek és az épületek. Mindenre és mindenkire rátapadt a történelem, azok a napok, amikor végérvényesen átalakult a városok közössége, hirtelen néhány száz vagy akár sok ezer ember nem volt többet jelen a településeken. Ez a „rátapadás”, felveti a felelősség mindenféle formáját... A zsinagógákban pedig megmaradt a csend. Pár évvel ezelőtt elmentem a Páva utcai könyvtárba és átolvastam mindent, ami a magyarországi zsinagógákról könyvekben fellelhető volt. A szövegek és fotók alapján a pápai zsinagóga volt az, amit először szerettem volna látni. Magyarország harmadik legnagyobb zsinagógája – ami történetesen neoreneszánsz stílusban épült – egy olyan kiüresített tér, amely befoglaló formává vált. Ez a gigantikus történelmi lenyomat, az utca apró házai közé befeszülve fizikailag nagyon van , de belül végül is nincs semmi . Ez a „semmi”, ebben az épületben mégis nagyon „van”. – Könyvek és albumok alapján választotta a pápai zsinagógát? – Amikor először mentem el a pápai zsinagógába, akkor még azt gondoltam, hogy utána számos másikat is megnézek, vagyis több épülethez is kötődni fog a megvalósítandó képsorozatom. Személyes kötődésem nincs a városhoz, életemben akkor voltam először Pápán, amikor megnéztem a zsinagógát, de , miután megnéztem, és kezdtek bennem kialakulni a képek, rájöttem, hogy fontos, hogy egyetlen épülethez kapcsolódjanak majd. A festészet eszközeivel való gondolatok megfogalmazásához, kibontásához ez volt az egyértelmű, ha fotós lennék valószínűleg nem így döntök, akkor sokféle helyszínre ellátogattam volna. – Visszatérve a nem látható dolgok jelenlétéhez – milyen üzenetei lehetnek ezeknek? – Ez egy majdnem 70 éve bezárt épület, amit mostanában már egyegy csoportnak vagy eseménynek kinyitnak. Az épületbe belépve és ott tartózkodva úgy éreztem, hogy ezeken a falakon keresztül szeretném megfogalmazni, milyen, amikor jelen van a falakat létrehozó közösség egy épített térben és milyen, amikor eltűnik. Tehát a jelenlét és nem jelenlét vagy hiány fogalmának ábrázolhatósága foglalkoztatott a képsorozatban. Ami egyben az üresség, egy adott tér üressége fajtáinak lehetőségeit is felveti (pozitív és negatív töltésű üres terek megjelenítési lehetőségei). A zsinagóga terét a festményeken mindig üresen látjuk. Az 1944 előtt állapotot megidéző képeken, még nincs jelen az „építtető”, a mögötte álló közösség, de mindjárt megérkeznek. Ezek a képek egészen másfajta csenddel telítettek, mint a napjainkban látható tér súlyos érzelmi rétegekkel terhelt csenddel átitatott állapota. A 67 (15 nagy és 52 kisebb vagy közepes méretű) kép között van négy csendélet. Ezeken keresztül – reményeim szerint – átszűrődik, hogy számomra az ünnepekben is a hétköznapi a fontos. Az ismétlődő, esetleges pillanatok. Tulajdonképpen az fontos az életben, ami nem tűnik annak. – Tehát 67 képet festett a témában – ennek van különösebb jelentősége? A kiemelt részleteket mi alapján választotta? – A képek számában nem volt szándékosság részemről, ha bármiféle TÖREDÉKEK A PÁPAI ZSIDÓK TÖRTÉNETÉBŐL A pápai zsidó közösség az egyik legrégebbi múltra visszatekintő hitközség, mely formális megalapításához 1748-ban adott engedélyt az Esterházy-család. A közösség erejét mutatja, hogy 1752-ben a Hevra Kadisa már zsidó kórházat létesített, és egyhamar imaházat is épített. A ma is álló zsinagógát Horowitz Srága Feiwel háLévi (1796–1845) rabbi idejében kezdték építeni 1841-ben – egy évvel korábban, a népességi adatok szerint 2645 zsidó élt Pápán, mely a lakosság 19,4%-át jelentette. Az építkezésre a szájhagyomány szerint a gróf százezer ingyen téglával járult hozzá, míg más forrás szerint csak kedvező hitelt folyósított a zsidóknak. A hatalmas zsinagóga belső elrendezése sajnos konfliktusok forrása lett, miután a reform gondolkodásúak a hagyományosan középen álló bimát a frigyszekrény elé kívánták helyezni – az évtizedekig tartó vita végül 1918/19 telén köztes megoldással rendeződött: rendhagyó módon egy kör alakú bimát építettek, melyet ugyan a zsinagógai tér elején helyeztek el, de úgy, hogy az előtt még két padsor megmaradt. Az 1848-as szabadságharckor nyolcvan zsidó honvédet soroztak be, köztük az akkori rabbit, Lőw Lipót ot (1811–1875). Pápán egy sor jeles rabbi szolgált, mint dr. Breuer Salamon (1850–1926), a híres frankfurti Samson Raphael Hirsch (1808–1888) veje, aki apósa halálával örökölte a németországi rabbiszéket. Róth Móse Árje (1845–1905), korábban eperjesi főrabbi, Gottlieb Sámuel (1876–1928), aki tolcsvai működése alatt híresült el, vagy a haszid közösség vezetője, a „hunyadi rebbe” néven is ismert Grünwald Jáákov Jehezkijá (1881–1941), aki egyébként a híres huszti gáon, Grünwald Mózes (1853–1910) fia volt. 1944-ben mintegy kétezer-ötszáz pápait zsúfoltak össze a zsinagógában és annak környékén, ahonnan Auschwitzba deportálták őket. A holokausztot körülbelül háromszázan élték túl, akik megpróbálták újjáéleszteni a hitéletet. A rabbi 1956-ban elhagyta a várost, a közösség létszáma és a hitélet folyamatosan csökkent. Az elszármazottakat egy hagyományőrző egyesület és a Pápai Zsidók Társasága próbálja egybetartani.
