Egység, 2019 (29-30. évfolyam, 114-125. szám)
2019-04-01 / 117. szám
egység | 2019 ÁPRILIS 32 ÉCESZGÉBER STEINER ZSÓFIA • SZÜLETETT: 1982 • FOGLALKOZÁSA: újságíró, az Egység és a Gut Sábesz magazin főszerkesztője • CSALÁD: házas, 4 gyermek édesanyja NÉVJEGY FOTÓ: FEYÉR GABRIELLA MIT ADOTT NEKÜNK az internet – és mit nem? [Gabinak, akivel az internet kapcsolt össze... és mert biztos vagyok benne, hogy nekem volt igazam] STEINER ZSÓFIA ÍRÁSA A VIRTUÁLIS FONÓK VILÁGA Miközben ezeket a sorokat írom, bár látszólag az íróasztalomnál ülök, valójában egy virtuális kórházi szoba ágya mellett virrasztok haldokló barátnőm mellett, közel negyven másik nővel együtt. A legtöbben még sosem találkoztunk, az internet különböző női csoportjai sodortak minket össze – a virtuális fonók, ahogy én hívom őket. A valódi kórházi szoba tőlünk több tízezer kilométerre van, Kanadában, a virrasztókat (Izraeltől Írországon át az USA-ig) telefonjaik, számítógépeik kötik össze az internet virtuális terén át. Ezekkel a nőkkel és másokkal (számukat se tudom, mennyivel) átéltem már ilyen várakozással teli éjszakákat, csakhogy akkor az élet kezdetére vártunk, egy új élet születésének hírére. Ez a várakozás más, csendes bánattal telt meg a virtuális fonónk: a betegség kiderültétől a kezeléseken át egészen a mai napig együtt voltunk vele, aki most útja végére ért. Hiába választanak el bennünket kilométerek és országhatárok, együtt vagyunk. Az internet adja meg ezt a lehetőséget nekünk. Az internet nem jó és nem rossz, ezt szögezzük le. Egy lehetőség, olyan lehetőség, ami előttünk senkinek nem adott meg. Használhatjuk jóra és rosszra. De mi a jó? Mit adott nekünk az internet – és mit nem? MIKOR IS ÉLÜNK? Gyakran szoktam azzal viccelni, hogy az életünk nem más, mint egy jól megrendezett történelmi játék, amiben ugyanazokat a történelmi „köröket” futjuk, más-más kor díszleteiben. Kicsit olyan Truman show jelleggel. Hol a ’30-as években érezzük magunkat, hol az ’50-esben... és ha beleolvasunk egy internetes újságcikk kommentjeibe, akkor néha olyan, mintha a guillotine mellett állva hallgatnánk a vérre szomjazva kötögető „Tricoteuses”1 -ket, vagy épp ink vizítorok ötletbörzéjébe csöppentünk volna. (Tudom, nem szabad kommenteket olvasni, mert agyvérzést kap tőlük az ember, de sajnos engem nagyon lekötnek és történetesen a vérnyomásom is elég alacsony, úgyhogy jól is jön néha. Pl. nemrég olvastam döbbenetesen ocsmány kommenteket – Martha Stuart töltött káposzta receptje alatt. El tudják ezt képzelni? Emberek képesek szó szerint habzó szájjal őrjöngeni, amiért M. S. nem magyarosan készíti a töltött káposztát, hanem – lévén lengyel felmenőkkel rendelkezik – lengyelesen...) Az internet határtalansága miatt a középkori boszorkányüldözés hangulatát idéző kommentáradat a világ bármely pontján elérheti az embert, és ahogy a szeretet és gondoskodás szavai, úgy a gyűlöleté és kirekesztésé is korlátok nélkül áradhat. De miért válnak acsargó szörnyekké az emberek, amint klaviatúrát vagy érintőképernyőt éreznek a kezük alatt (és most nem az internet „sötét” részéről, az ún. „dark-web”-ről beszélek, ami alatt tulajdonképpen a világháló bűnözőinek alvilágát értjük)? Az egyik válasz erre a kérdésre az internet arctalansága és személytelensége: bármit mondhatok, senki nem fogja tudni, hogy én voltam. A másik válasz roppant prózai: az emberek az internet kora előtt is gyűlölködtek és acsarogtak, de nem volt lehetőségük rá, hogy ezt emberek millióival közöljék, kénytelenek voltak beérni azzal, hogy a szűkebb pátriájukkal osszák meg lesújtó véleményüket és így csak a családokra, szomszédokra, munkatársakra vagy épp a sorban előttük álló nénire fröcsöghettek... Karinthy Frigyes2 – azóta tudományosan is kikísérletezett 3 – hat lé pés elmélete (miszerint 6 emberen keresztül, akikből egy közvetlen ismerősünk, eljuthatunk a világ bármelyik másik
