Egység, 2018 (28-29. évfolyam, 102-113. szám)
2018-03-01 / 104. szám
2018 MÁRCIUS | egység 13 TÖRTÉNELEM | JIDDISKÁJT 2018 MÁRCIUS | egység 13 IZRAELI ELLENÁLLÁS Csakhogy a Kneszet még nem állt készen erre. Hihetetlen indulatokkal terhelt viták zajlottak a falakon belül – és a szélesebb társadalomban azokon kívül is –, melyek azután sem csitultak, hogy az izraeli parlament 61-50 arányban megszavazta, hogy megkezdődjenek a tárgyalások a németekkel. A vallásos képviselők – öt kivételével – az egyezmény mellett szavaztak. A legszenvedélyesebb ellenző Men áchem Begin (1913–1992) volt, Ben Gurion nagy ellenlábasa, az, aki nem sokkal korábban még meghajolt az új miniszterelnök akarata előtt, és feladta militáns megoldási módszereit az állam békéjéért. Ekkor azonban körömszakadtáig védte álláspontját: a kárpótlás elfogadása lepaktálás a nácikkal. Részt vett a Kneszet ellen induló 15 ezres tiltakozó tömeg megmozdulásában is 1952. január 7-én. Bár a katonaság akadályokkal lezárta a Kneszethez vezető utakat, a tüntetők előrenyomultak, és Begin biztatására kövekkel dobálták meg a Kneszetet, végül a rendőrségnek több száz sebesült árán, de sikerült megfékeznie a demonstrálókat. Begin a Kneszetben elmondott beszédében felhánytorgatta Ben Gu rionnak, hogy elfeledkezik Né met or szág náci múltjáról: „az al kal ma zot tak fele Adenauer kül ügyé ben a Náci Párt tagja. Ezekkel fog tárgyal ni... a gyilkosokkal, akik meg ala poz ták testvéreink millióinak megsemmisítését.” Begin vitába szállt azzal az érvvel is, hogy a rablott vagyont akarják visszaszerezni az iz raeliek, hogy az ne maradjon a tol vajok kezében: „Ezeknek a tár gya lásoknak az értelmében vissza szer zik 5 százalékát az elrabolt zsidó vagyonnak és 95 százalékát a rab lók kezében hagyják. ... Ki hatalmazta fel erre? Kapott felhatalma zást a képviseletre azoktól, akik már nincsenek közöttünk?” A talmudi disputákat idéző fordulatokkal tűzdelt beszédében mél tatlannak nevezte a cionista esz mékhez Ben Gurionék eljárását, majd „ez a megállapodás halott!” felkiáltással zárta szavait. A MEGÁLLAPODÁS LÉTREJÖTTE Az egyeztetések 1952 márciusában, Hágában kezdődtek meg, és hat hónapig tartottak. Az asztal egyik oldalán a túlélők tekintetével a hátában Mose Saret, Izrael külügyminisztere ült, a másikon a nácik bűneivel terhelt Németország képviseletében maga Adenauer kancellár. Az 1952 márciusában megkezdett tárgyalásokon az NSZK és Izrael képviselői mellett a Zsidó Világkongresszus delegációja is részt vett. Végül 1952. szeptember 10-én, a luxemburgi városházán írták alá a Luxemburgi Egyezséget, amely oly sok, épp csak hogy behegedt sebet tépett fel. Az egyezség preambuluma rögzítette, hogy a kompenzáció egy részének kifizetésére áruk és szolgáltatások formájában kerül sor (pl. mezőgazdasági gépek, befektetések stb.). Külön jegyzőkönyv foglalkozott az egyéni kárpótlással, melyhez a Claims Conference-en keresztül további 450 millió márka (ma kb. 1 milliárd euró) kifizetésére tett ígéretet a német állam. Noha az arab országok mindenáron igyekeztek megakadályozni, a német parlament 1953 márciusában 239-163 arányban megszavazta a Luxemburgi Egyezményt. * * * A LUXEMBURGI JÓVÁTÉTELI SZERZÕDÉS HÁLÁCHIKUS HÁTTERE A rabbik között szintén nagy vita zajlott a kárpótlás kérdéséről. A háláchikus vitákat különösen élessé tette, hogy a rabbik többsége maga is holokauszttúlélő volt, ezért érzékenyen érintette őket a kérdés. A kérdés nemcsak Izrael Állam vezetőit osztotta meg: hatalmas vitát kavart a zsidó nép körében éppúgy, mint a rabbinikus világban. Szenvedélyes – és sokszor szívszorító – levelezések és újságcikkek tanúskodnak róla, hogy mennyi fájdalmat és haragot kavart fel a kérdés. A mondhatni vérrel írt cikkek szerzői maguk is nagyobb részt a holokauszt túlélői voltak, akik közösségeiket, családjaikat siratták, miközben Európában, az Egyesült Államokban vagy éppen Izraelben próbálták hamvaiból újjáéleszteni a zsidóságot. A RABBINIKUS VITA HÉT ÉVE A rabbinikus irodalomban a kutatásaim alapján hét éven keresztül, 1951 decemberétől 1959-ig zajlott a vita mind az Izraelnek nyújtandó jóvátételről, mind az ezzel együtt terítékre került egyéni kárpótlásról. A dispután végigvonul egy alapvető érvelés az elfogadás mellett, miszerint a kárpótlás elfogadása nem jelent sem békekötést, sem megbocsátást, pusztán az elrabolt vagyon visszaszerzését, amire rendkívül nagy szüksége volt a frissen alakult, gazdasági válsággal küzdő Izraelnek ahhoz, hogy a több százezer testileg és lelkileg meggyötört, egzisztenciájától megfosztott holokauszt-túlélőnek megfelelő életszínvonalat biztosíthasson. Sokan azonban nem így látták. * * * A vitában kilenc alapvető forrás merült fel, amiket az alábbiakban összefoglalva áttekintünk. 1. Váltságdíj a gyilkos lelkéért „Ne fogadjatok el váltságdíjat a gyilkos lelkéért, aki halálraítélt, hanem ölessék meg. És ne fogadjatok el váltságdíjat azért, aki menekül menedékvárosába, hogy visszatérjen és lakjék az országban, mielőtt a főpap meghal. És meg ne fertőztessétek az országot, amelyben vagytok, mert a vér, az megfertőzheti az országot és az országnak nem szerezhető engesztelés a vérért, mely kiontatott benne, csak annak vére által, aki kiontotta.” (4 Mózes 35:31–33.) Hogy lehetne elfogadni a nácik váltságdíját? – tette fel ez alapján a sátoraljaújhelyi születésű Stern Smuel Tuvijá rab bi (1920–2004) a kérdést1 . Ő maga adta meg a választ azzal, hogy ez nem egy váltságdíj a gyilkosságért, nem a megbocsátásunkat veszik meg vele, hanem a rabolt vagyonért fizetnek kártérítést. dr. Konrad Adenauer, német kancellár és Zálmán Sázár, izraeli elnök A luxemburgi egyezmény aláírása FOTO: DPA
