Egység, 2018 (28-29. évfolyam, 102-113. szám)
2018-03-01 / 104. szám
JIDDISKÁJT | TÖRTÉNELEM egység | 2018 MÁRCIUS 12 egység | 2018 MÁRCIUS 12 maguknak. Ezzel párhuzamosan Németországban, ahol még épp csak, hogy megkezdődött a náci bűnök feltárása: széles tömegek tagadták, hogy milliókat gyilkoltak volna meg, és nem sokan éreztek felelősséget a náci rémtettek miatt. David Ben Gurion (1886–1973), Izrael Állam első miniszterelnöke azzal érvelt a jóvátételi egyezmény mellett, hogy annak alapja a lehető legtöbb zsidó tulajdon visszaszerzése, „hogy a gyilkosok ne váljanak örökösökké”. Emellett azzal is érvelt, hogy a jóvátételből lehetne finanszírozni az Izraelben letelepült túlélők rehabilitációját és beilleszkedésük segítését. Mint megfogalmazta, két megközelítés létezik: a gettózsidóké és a szabad embereké: „Senki után nem akarok futni. Itt akarok ülni és építkezni” – ez volt Ben Gurion határozott véleménye. A KAPCSOLATFELVÉTEL 1951 márciusában az izraeli külügyminiszter (későbbi miniszterelnök), Mose Sáret (1894–1965) titkos jegyzékkel for dult a Németország feletti ellenőrzést gyakorló négy nagyhatalomhoz, és Izrael Állam nevében 1,5 milliárd dollárt követelt az NSZK-tól. A számítás alapja az volt, hogy Izrael 500 ezer holokauszttúlélőt fogadott be és telepített le, aminek a költsége fejenként 3000 dollár (ma több mint 28 ezer dollár) volt. A követeléssel szemben állt a – számításaik szerint – 6 milliárd dollárra rúgó, a nácik által elrabolt zsidó vagyon. A tárgyaláson – és a háttérben zajló társadalmi vita során ugyancsak – újra meg újra hangsúlyozták, hogy semmilyen anyagi kártérítés nem teheti jóvá a zsidók ellen elkövetett bűnöket, a jóvátétel az elrabolt vagyon visszaszerzését célozza. „Nem lesz előrelépés Németország méltóságának helyreállításában a többi nép között addig, míg a zsidó nép jóvátételének ügye le nem zárul” – áll a rengeteget kritizált jegyzékben. Válaszul Adenauer jelezte, hogy országa kész az együttműködésre. A né met parlamentben elmondott beszédében így fogalmazott: „...elmondhatatlan bűnöket követtek el a német nép nevében, ami erkölcsi és anyagi kártérítésért kiált. A szövetségi kormány készen áll, a zsidóság és Izrael Államának képviselőivel közösen... hogy megoldást találjon az anyagi kártérítés problémájára, ezzel könnyítve meg az utat, mely a végtelen szenvedés lelki megnyugvásához vezet.” Egy hónappal később a Zsidó Világkongresszus elnöke, Náchum Goldmann (1895–1982) vezetésével a 23 legfontosabb zsidó nemzeti és világszervezet tartott egyeztetést, melyen rögzítették, hogy kizárólag anyagi jóvátételről lehet beszélni. Ez a megbeszélés alapozta meg a zsidók kárpótlását koordináló Claims Conference szervezet létrejöttét. A LUXEMBURGI EGYEZMÉNY SZÜLETÉSE 1948-ban megalakult a modern Izrael Állam. A II. világháború, amely megtizedelte az európai zsidóságot, elsöpörve évszázados infrastruktúráját, földönfutóvá téve a testileg-lelkileg megkínzott túlélőket, épp csak, hogy véget ért. A megmenekültek százezrei kerestek új otthont. Az ellenségekkel körülvett, aprócska és elszigetelt Izraelnek erején felül kellett helytállnia, hogy a bevándorlók tömegének lakást, ételt-italt, munkát és nem utolsó sorban egészségügyi ellátást tudjon biztosítani, miközben létét folyamatosan fenyegették a környező arab országok. Ebben az in stabil gazdasági és biztonsági helyzetben Izraelnek erőforrásokra volt szüksége. Ebbe a helyzetbe robbant be a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja, dr. Konrad Adenauer (1876–1967), aki már 1949-ben, hivatalba lépését követően kapcsolatba lépett Izrael képviselőivel, hogy kidolgozzanak egy jóvátételi rendszert. Csakhogy bármilyen szándék is vezette Adenauert, ötlete mindkét oldalon felháborodást váltott ki. Izraelben felkorbácsolta az indulatokat már maga a gondolat is, hogy megállapodást kössenek Németországgal. Sokan vetették a megállapodás felé hajló Ben Gurion-kormány szemére, hogy lepaktálna a gyilkosokkal, akik a vérrel szennyezett pénzzel megbocsátást akarnak vásárolni KIEGYEZÉS A GYILKOSOKKAL Az első német kárpótlás története (I. rész) A német Wiedergutmachung szó a II. világháború után arra a jóvátételre vonatkozik, aminek fizetésé be a nyugatnémet kormány (NSZK) beleegyezett 1953-ban a holokauszt túlélői számára és azoknak, akiket kényszermunkatáborokban dolgoztattak, vagy más módon váltak a nácik áldozatává. Ez az összeg az évek során meghaladta a 100 milliárd német márkát. A jóvátétel kapcsán sok éves rabbinikus vita alakult ki, mely számos háláchikus szempontból vizsgálta: elfogadható-e a „nácik pénze”. OBERLANDER BÁRUCH RABBI ÉS STEINER ZSÓFIA ÍRÁSA
