Egység, 2018 (28-29. évfolyam, 102-113. szám)
2018-12-01 / 113. szám
KILE | KULTÚRA egység | 2018 DECEMBER 24 van tapasztalatuk a holokauszt történetének oktatásában, illetve a holokausztkutatásban – az ő tudásuk csak gyarapítani tudja egy ilyen múzeumnak az ügyét. Ugyanakkor, már csak a folyamat előtörténete miatt is, csak a második vagy harmadik fázisban fogunk eljutni ahhoz a ponthoz, hogy még jobban tágítsuk az alkotó résztvevők körét. Előbb egy olyan víziós dokumentumnak kell elkészülnie, mely alapja lehet bármilyen együttműködésnek. Ha együtt szeretnénk működni, akkor ne az legyen a kérdés, hogy ki kivel működik együtt, hanem hogy miről szól, mi az a téma, mi az az alap, amivel kapcsolatban együttműködünk. – Sok vitát vált ki az, hogy a hírek szerint a fő kiállítás által feldolgozott időszakot 1938-tól 1948-ig határolták be, ami sokak szerint arra szolgál, hogy az előzményeket elferdítse (nincs benne szó az 1920-as numerus claususról stb). Mit gondol, hogyan lehet ezt áthidalni, elmagyarázni? – A feldolgozandó időszak azért lehet fontos, hogy a kiállítás kontextusba helyezése világos legyen. Értem ez alatt, hogy a magyarországi holokauszt nem a nemzetközi és hazai történelmi előzményektől és körülményektől különállóan következett be, hanem egy tágabb történelmi kontextus részeként. Ennek az összefüggés-rendszernek több eleme is van: például van egy magyar történelmi összefüggés, amit tulajdonképpen a leghitelesebben úgy lehetne tárgyalni, ha visszamennénk 1868-hoz vagy akár 1848-hoz, és a zsidó-magyar közös történelem kezdeti fázisaitól tekintenénk a történetet, egészen napjainkig. Hiszen ebben is egyedi a magyar holokauszt és a magyar-zsidó közös történelem, hogy egy olyan mai napig tartó folytatólagos történet része, amely a nemzet történelmét is meghatározó emancipáció és asszimiláció történetbe ágyazódik be, és folytatódik a Rákosi és Kádár rendszer tabusításával és a rendszerváltozás utáni ébredéssel. Ezzel szemben a legtöbb európai országban ez a történet megszakad a holokauszttal vagy a holokauszt után pár évvel. Ha belegondolunk, Magyarországon kívül nincs olyan zsidó közösség Európában, amely folytonosan nagy számban jelen van. Ez az időbeni kontextus. – És mit ért nemzetközi kontextus alatt...? – Másfelől van egy nemzetközi, földrajzi kontextus, a 20-as, 30-as évek magyar antiszemitizmusa nem elválasztható az általános európai antiszemitizmustól, amely a 19. század végétől, a 20. század elejétől hangsúlyosan megjelenik az európai nemzetállamokban. Így ez nem választható le sem a francia, sem a német antiszemitizmusról, mint ahogy Magyarország német gazdaság- és nemzetpolitikai kiszolgáltatottságát sem lehet figyelem elől téveszteni. Ezeket a kontextusokat kötelességünk megértetni, csakúgy, mint a Trianon utáni megcsömörlött Magyarország rendszerszintű politikai antiszemitizmusának jelentőségét és összetettségét. Ugyanakkor egy múzeum nem egy történelemkönyv, vannak bizonyos fizikai korlátai annak, hogy egy kontextust mennyire lehet elmélyíteni egy múzeumi kiállításban, hiszen egy olyan kerek képet kell, hogy adjunk, ami a „felületes” 45 perces látogatónak is átadható. – Persze úgy is lehet értelmezni egy-egy múzeumot, hogy ha például Frida Kahlo, a híres mexikói naiv festő műveit kiállítják, akkor miért nem mutatják be a többi naiv festőt is, hiszen vannak többen is. Egy kiállítás szól valamiről, nem feltétlenül összefoglalója mindennek, amit a témáról tudni lehet, hanem arra sarkallhatja a látogatót, hogy utánanézzen – ha felkeltette az érdeklődését a téma – a téma hátterének, más összefüggéseinek. – Így van. Az a fő kérdés, hogy miről szóljon, mi legyen a központi üzenete egy ilyen kiállításnak. A didaktika ki alakítása a szakértők feladata. Az azonban a mi felelősségünk, hogy meg határozzuk, hogy mik kell legyenek egy ilyen kiállítás központi üzenetei, sarokpontjai. Ilyen például az, hogy a kiállítás univerzális értékeket tanítson, ugyanakkor az el beszélés egy zsidó elbeszélés legyen. – Úgy érti ezt, hogy az elbeszélés zsidóknak szóljon? – Nem, semmiképp! A holokauszt történetének tanulságai univerzálisak. Az elbeszélés minden embert meg kell hogy érintsen. Az el beszélő, az elbeszélés módja és a perspektíva azonban legyen zsidó. A következőt értem ez alatt: az ilyen jellegű múzeumokban az el beszélés gyakran, akaratlanul is, a náci történetről szól. A nácizmus kialakulásáról, fejlődéséről, mindez általánosságban beágyazva az antiszemitizmus történetébe. A látogató nagyon sokat tanul a nácizmusról és az antiszemitizmusról, és nagyon ke veset arról, hogy milyen módon léptek fel és védekeztek az áldozatok, maguk a zsidók és az őket segítők ezzel a szörnyűséggel szemben, akár fizikai, akár szellemi eszközökkel és értékekkel. Így óhatatlanul a go noszról és nem a gonosz elleni fel lépésről és védekezésről szólnak az ilyen kiállítások. Ez azért is szerencsétlen helyzet, mert ezzel gyakran kimondatlanul is az áldozat vá lik felelőssé: miért nem tett többet azért, hogy ez ne történhessen meg? A csontsoványra fogyott auschwitzi túlélők képei önmagában még nem teszik rokonszenvessé a zsidókat és el lenszenvessé az antiszemitákat. Hang súlyosan meg kell mutatnia en nek a múzeumnak azt is, hogy mi lyen szellemi és fizikai, politikai és cselekvő lépéseket tettek a zsidók és azok, akik melléjük álltak. – És mit ért „univerzális értékek alatt”? – Azt, hogy a látogató a borzalmak és a borzalmakra adott emberi válaszok megismerése által kerüljön kö zel olyan általános emberi értékekhez, amelyek a gonoszra adott reakcióhoz adtak erőt, szellemi és
