Egység, 2018 (28-29. évfolyam, 102-113. szám)
2018-01-01 / 102. szám
KILE | KULTÚRA egység | 2018 JANUÁR 24 a múlthoz való viszony kibogozása jelenti számára. Az új haza új nyelvet, új életet ad és készséggel segítene kitörölni minden elmúlt borzalmat, új identitással megajándékozva a frissen érkezőt. Appelfeld viszont még gyerekként is érzi, hogy csak azon az áron ürítheti ki a múlt puttonyát, ha ezzel elveszíti a gyermekkori boldog emlékeket is. A gettóból viszonylag sok és részletgazdag emléket őri z, majd később az erőltetett menetből felbukkan egy–két homályos emlékfoszlány, de aztán éles vágás következik, és csak a táborból való kiszabadulás utáni időszaktól állnak újra össze az események kronologikus, tiszta láncolattá. „A háború éveiből nagyon kevésre emlékszem, mintha nem is hat év telt volna el egyhuzamban. A sűrű ködből időnként előbukkan egy sötét alak, egy megfeketedett kéz, egy cipő, melyből csak cafatok maradtak. Ezek a képek, melyek néha olyan erővel marnak belém, mint a tűz, hamar elenyésznek, mintha nem akarnák, hogy feltárjam őket, és ismét visszatér a fekete alagút, amelyet háborúnak hívunk. Ez a tudatos emlékezet határa, de a tenyér, a talp, a hát és a térd mindenre emlékszik.” Néha tudatosan akar feledni minél többet, máskor meg mintha nem is ő lett volna a háborúban, egyszerűen semmire nem emlékszik. Világosan látja, hogy ha felejt, könnyebb a beilleszkedés az új hazájába, az új nyelvbe, és természetesen ez az, amit ő is akar. De nem azon az áron, hogy közben teljesen elszakadjon a régi önmagától. Kétségbeesett harcot folytat a kontinuitásért, hogy kapcsolatot teremtsen a múlt és a jelen között. Ennek a harcnak talán legizgalmasabb terepe a nyelv. Érdekes, hogy később író lesz belőle, mintha az egész életet a megfogalmazhatóságnak, a múlt és jelen összekapcsolásának szentelte volna, de mégis mintha soha nem tudott volna pontot tenni ennek a küzdelemnek végére. Izraelbe való érkezését követően a hasonló sorsot megélt társaival együtt tanul intenzíven héberül. A helyi vezetőség olyany nyira szorgalmazza a nyelv elsajátítását, hogy meg is tiltják mindenkinek Aharon Appelfeld 1932-ben született az akkor Romániához tartozó Bukovinában. Egyedüli gyermekként nevelkedett egy jómódú, értelmiségi, asszimilálódott családban. Hétéves, mikor kitör a második világháború, kilenc éves, mikor anyját megölik. Először a csernovici get tóban él, majd apjával együtt Transznisztriába deportálják. Innen megszökik, és két évig az ukrán erdőkben bujkál. A felszabadulás után az olasz tengerpartokon felállított menekülttáborokban tölt több hónapot, míg végül 1946-ban megérkezik Izraelbe. 1946-tól 1948-ig ifjúsági falvakban él, 1948 és ’50 között mezőgazdasági iskolába jár, és a földeken dolgozik. 1950 és ’52 között az izraeli hadseregben szolgál. 1952–’56-ig a Jeruzsálemi Héber Egyetemre jár. Számos díjjal tüntették ki, az egyik legjelentősebb iz raeli íróként tartják számon. Az Egy élet története (Budapest: Park Könyvkiadó, 2005) című önéletrajzi munkája tanúsága szerint a legnagyobb feladatot az emlékezés, AKI A CSÖNDBŐL HIDAT ÉPÍTETT AHARON APPELFELD EMLÉKÉRE „Appelfeld életében a nyelv nem csak a kulturális és érzelmi hovatartozás jelképe, de tágabb értelemben a megfogalmazás, a továbbadhatóság, a történetírás terepe is. A nyelv által adódik tovább az emlékezet, tehát az egész küzdelemnek nem csak egyéni, de közösségi szinten is tétje van.” Január negyedikén Tel-Avivban meghalt Aharon Appelfeld, Izrael egyik legjelentősebb írója. A beér-sevai Ben Gurion Egyetem professzoraként irodalmat tanított évtizedekig. Munkásságát Izraelben számos díjjal ismerték el, köztük a Brenner-díjjal, a Milo-díjjal, az Ussishkin éremmel, az Izrael-díjjal és 2013-ban a Nemzetközi Man Booker-díjra is jelölték. Rá emlékezünk. TURAI JULI ÍRÁSA FORRÁS: WWW.THERAPRISREVIEW.ORG
