Egység, 2018 (28-29. évfolyam, 102-113. szám)

2018-05-01 / 106. szám

2018 MÁJUS |

egység

11

EMLÉKEZÉS |

HOHMECOLÓ Reb Sájele házában, a „hojz”-ban párhuzamosan több minjenben is imádkoznak az egész nap folyamán, az udvarban profi ipari konyha üzemel. A rabbiház melletti épületben vendégházat alakítottak ki, ahol az év során folyamatosan tudnak megpihenni a zarándokok. KERESZTÚR AZ ÚJ UMÁN

Személyes jóbarátom, a New Yorkban élő Grünwald Feivel, Sanyi, aki maga is Bodrogkeresztúron született, szervezi az ellátást immáron 15 éve. A jorcájtkor elmesélte, hogy idén több mint 40 ezer chálát (bárhesz avagy kalács) sütöttek a vendégeknek, ami jól mutatja, mekkora tömegre számítottak a szervezők, emellett persze jó pár konténernyi élelmiszer érkezett Amerikából és Iz raelből, hogy a zarándokokat meg - felelő módon ki tudják szolgálni.

Becslések szerint idén körülbelül tízezren érkezhettek a jeles napra ebbe a nemrég még álmos kis faluba. A legtöbben már néhány nappal korábban, sábeszre megérkeztek, de akadtak jó páran olyanok is, akik a jorcájtot követő szombatra maradtak Keresztúron vagy a környékén. A legtöbb zarándok természetesen, ha már erre jár, meglátogatja a környék más nevezetes rabbisírját vagy zsidó emlékhelyét, így az EMIH által két éve felújított mádi rabbiház is zsúfolásig telt turistákkal.

Szürreális élmény volt végigsétálni Bodrogkeresztúr főutcáján, amely leginkább Bné Bárák vagy Williamsburg főutcájára emlékeztetett, hiszen amerre a szem ellátott, fekete kaftános, kalapos férfiak, kendőzött fejű asszonyok, pajeszos gyerekek siettek, ki imádkozni, ki a temetőbe a Rebbe sírjához.

REB SÁJELE KÜLDÖTTJEI Miközben ebben a kétségtelenül meg ható látványban gyönyörködtem, három gondolat jutott eszembe, mindegyik a zsidó nép különlegességét, a zsidó élni-akarást szim bolizálja számomra. Az egyik, hogy vajon van-e még egy ilyen nép, aki pénzt, energiát, fáradságot nem kímélve utazza át a fél világot, hogy egy kiemelkedő tudós, egy szent életű rabbi sírjánál mondhasson egy imát. Van-e még egy olyan nép, aki szabadidejét és vagyonát arra áldozza, hogy ahelyett, hogy egy napos tengerparton nyaralna, távol otthonától olyan helyre zarándokol, ahol a zsidó hit tüzének szikrája még mindig ég, ennyi év után is? Vajon van-e olyan nép, akinek az jelenti az igazi örömet, ha segíthet a másiknak, ha gondoskodhat arról, hogy a megfáradt zarándoknak le gyen hol lehajtania a fejét, kóser ételhez jusson és minden feltétel adott legyen ahhoz, hogy nyugodtan, tiszta szívből csak az imára tudjon koncentrálni? „Mi keámchá Iszráel?”, „ki olyan, mint a néped, Izrael?” Másodsorban az jutott eszembe, hogy Keresztúr tényleg különleges hely, ha azután, hogy a környék zsidóságát szinte teljes mértékben kiirtották, néhány évtizeddel később ismét büszke, vallásukat és hitüket nyíltan megélő zsidók népesítik be utcáit.

Harmadsorban pedig lenyűgöznek, mint ahogy minden alkalommal, amikor valamilyen szent helyen járok, legyen az a Siratófal Jeruzsálemben, vagy akármelyik stíbl vagy zsinagóga a világon, azok, akik pénzt kérnek a látogatóktól. Nem szívesen hívnám őket koldusnak, mert legtöbb esetben ezek az emberek nem maguknak vagy magukért kérnek, hanem valamely intézménynek, egy szegény családnak, egy kiházasítandó lánynak stb. Mi zsidók, ezekre az emberekre a legnagyobb tisztelettel tekintünk, hiszen tudjuk, hogy olyan munkát végeznek, ami nem csak szent, de egyben a mi kötelességünk volna. Vállukon hordozzák azok sorsát, akik nehézségekkel küzdenek, akik nélkülöznek. Lenyűgöz, hogy sehol a világon nem tapasztal az ember olyat, hogy egy zsidó ne tisztelettel és hálával adakozna ezeknek az embereknek. Hiszen vajon tud-e az ember úgy imádkozni saját boldogulásáért, ha látja, hogy közben vannak, akik nélkülöznek? Bodrogkeresztúron lépten-nyomon ilyen embereket is lehetett látni, azt gondolom, ők Reb Sájele küldöttjei, akik lehetőséget adnak nekünk, hogy imáinkon és jócselekedeteinken keresztül helye legyen minden áldásnak, amiért könyörgünk a Teremtőhöz.

Bodrogkeresztúr elképesztő hely tehát, tele spiritualitással, tele jókedvvel és élettel. Mi, akik talán nem is tudjuk, milyen szerencsések va gyunk, hogy ilyen közel, alig két órá nyi autóútra van hozzánk ez a kü lönleges kis tokaj-hegyaljai falu, ki kell használnunk a lehetőséget, ha másért nem is, azért, hogy saját szemünkkel lássuk, hogy „ám Iszráel cháj”, „Izrael népe él!”

FÉNYKÉPEK: ELI WOHL PHOTO