Egység, 2017 (27-28. évfolyam, 92-101. szám)
2017-03-01 / 94. szám
Nagyon szerettem a sós vízben a tojást. Egész évben rengeteg tojást ettünk, de a kemény tojás a sós vízben, ahogy a kanállal el lehetett vágni, és hozzá merítettem egy kis sós vizet is, az különleges peszáchi ízt jelentett. Volt egy kis barna tálka, mintával az elején, abban valami végtelenül durva só volt. Nagy göröngyök voltak benne, az volt a peszáchi só . Egészen más volt, mint a hétköznapi: borsónyi szemek voltak, épphogy kalapáccsal összetörték. A nagy, zöld edényben pedig A bor mellett a másik nagyon fontos kelléke a peszáchi asztalnak a macesz. Az honnan érkezett? Azt is elő kellett jegyezni, hogy mennyi kell, ami állandó mérlegelés tárgya volt. A hiánygazdaság körülményei között örülni kellett, hogy leszállítják azt, amit jó előre megrendeltünk. Egy csomagra kellett jelentkezni, minden család megmondta, miből meny nyit kér. Mindent fel kellett sorolni, mert ami nem volt felsorolva, az nem volt. Maceszt, bort, vajat, mindent. Úgy emlékszem, még a tojást is. Máig megvan az ezüst macesztál, a gyönyörű macesztakaró, abban volt a macesz a széderasztalon. Ezt a nagyszüleim édesanyám kislánykorában csináltatták, annak emlékére, hogy felgyógyult egy különösen súlyos tüdőgyulladásból. Akkor elérkeztünk a széderhez. Kik voltak ott? Hogy zajlott? A szűkebb család természetesen ott volt, és biztosan voltak vendégek is. Ha figyelembe veszem, hány peszáchi hágádánk van, az alapján úgy 10-12-en lehettek. Mindegyik hágádá le van csöpögtetve étellel, mindegyiket mindig kiosztották, és láthatóan jóízűen étkeztek rajtuk. Ha más nem, a borospohár kézben volt, és csöpögött, de egy komplett háromfogásos vacsora is leolvasható róluk. Nagyobbrészt a[z Orthodox] Zsidó Népasztal Egyesület kiadványai voltak, amiket azok kaptak, akik jelentősebb összeggel támogatták a Zsidó Népasztal Egyesületet, és annak a szegényeket peszáchkor megetető tevékenységét. Az a hágádá tele volt képekkel, ott láttam először pálmafát, piramist, fáraót. Volt benne egy csomó nyomdahiba, azt is felolvastuk, mert muszáj volt. És hát persze én mondtam a mánistá nót, én voltam az egyetlen gyerek közel-távol, most is tudom fejből. A nagypapa felolvasta a szöveget, mi pedig hallgattuk. A tíz csapásnál a kisujjunkkal nyúltunk bele a borba mindnyájan és a kisujjunkkal csöpögtettük ki. A csúcspont, a nagy pillanat az volt, hogy feltálalják az estebédet és lakomáznak... Utána a nagymama mega vaj volt. Elég nehezen lehetett kivenni belőle, és gondosan le kellett fedni mindig. Aztán ott volt a leves , amibe a krumplitésztán, meg a gombócon kívül gyömbér t is csak ünnepen tett a nagymama. Az is a húsvéti íz nekem, a gyömbér. És a bor . A bort vagy a Köztársaság téren vettük, ak kor még volt ott egy kóser bolt, vagy a Spitzer Tibinél [a Lujza utcában], aki hentes volt, de ilyenkor, ünnep előtt ő is árulta a bort. A peszáchi kóser bor különleges volt, semmi nem volt ráírva, külön készítették, rabbi felügyelete mellett, előre meg kellett rendelni, annyi készült az országban, amennyit megrendeltek és kifizettek előre a zsidók, és lepecsételt papírdobozokban árulták. Édes volt, mint a méz. És hát, ha már bor, akkor a peszáchi poharak... A kis kék pohár, aminek már gyerekkoromban sem volt füle. Ott volt a nagypapának a jó vastag falú, nagy fülespohara, egy biedermeier jelenet van az elejére festve. Van egy öntött üvegből készült, hálós mintájú pohár, az volt a ház mindenkori asszonyáé, és természetesen az ezüst kupa, ami Elijáhué. kérdezte, ki kér tojást. Persze mindenki kért, és akkor behozta a sós lében a kemény tojást. A levest már nem kellett kérdezni, magától értetődő volt, hogy azt mindenki kér. Vacsora után kimentünk a folyosóra, és belesuttogtuk a sötétségbe, hogy burich hábu rebbe. Nagyon csendesen, mert az egykori csillagos házba már nagyon sok ember költözött be, aki már nem tudta, mit jelent ez. 2017 MÁRCIUS | egység 31
