Egység, 2016 (26-27. évfolyam, 84-91. szám)
2015-07-01 / 86. szám
2016 JÚNIUS-JÚLIUS | egység 27 KITEKINTŐ | KILE Távol az otthontól, a családtól néha nehéz eligazodni az életben. A zsidó oktatási rendszerben erre is van válasz, a Máspiá. „Ez egyfajta mentor, tanácsadó. Lehet az egyik tanár vagy bárki, akit a személyisége és az élettapasztalata erre alkalmassá tesz, akivel nagyon közeli személyes kapcsolatot lehet kialakítani. Nekem például egy fiatal kétgyermekes rebbecen a mentorom, akit egy fábrengenen ismertem meg.” – meséli Cívija – „Bármilyen problémám van, azt megbeszélhetem vele.” A VILÁG LEGTERMÉSZETESEBB DOLGA Bár mindketten az Óbudai zsinagógába jártak Budapesten, nagyon különböző úton jutottak el oda. „Szüleim nem voltak vallásosak, inkább hagyományőrzők.” – kezdi útjának ismertetését Cívija – „Rendszeresen jártunk a Thököly úti zsinagógába szombatonként és persze az ünnepekkor. Akkor ez engem nem vonzott igazán, jó közösség volt, de ott nem találtam meg magamat. Aztán a nagymamám, aki velünk él, egyszer elújságolta, hogy újra megnyitották az Óbudai zsinagógát. Ez nagyon fellelkesítette őt, hiszen Óbudán született, ott nőtt fel, és ebben a zsinagógában voltak a családjának fontos eseményei, az esküvő, brit milák. [Perlaki Katalin történetét olvasóink az Egység 85. számában ismerhették meg.] Ragaszkodott hozzá, hogy elmenjünk oda. Ott egészen más világot találtam. Vidám, fiatalos légkör, tele pozitív energiákkal. Ott büszke lehettem a zsidóságomra. Elkezdtem az AlefKids programban dolgozni, táboroztatni, ez öt évvel ezelőtt volt. Egyre inkább belevetettem magam a zsidó életbe, és igyekeztem vallásos életet élni. Ma is az egész család az Óbudai zsinagógába jár.” „A családomban a zsidóság egyáltalán nem volt téma.” – meséli Kristóf – „Valami olyan dolog volt ez, amitől óvakodni kell, jobb nem is bolygatni. Aztán mintegy két és fél évvel ezelőtt nagyon érdekes dolog történt. Abban az időben olyan munkám volt, hogy fitnesz gépeket szállítottunk ki és állítottunk be a megrendelők lakásán. Egyik nap egy hölgynél voltam, aki a szüleim korosztálya lehetett, és elkezdtünk beszélgetni. Valamit láthatott rajtam, mert a zsidóságra terelődött a beszélgetés. Szó szót követett és végül meghívott, hogy menjek el az Óbudai zsinagógába. Mondtam, hogy jó, de nem igazán gondoltam bele a dologba. Egy óra múlva hívott telefonon, hogy találkozzunk két nap múlva a péntek esti istentiszteleten. Meglepődtem, ilyen hirtelen, már ezen a héten? De végül is elmentem. Meg kell, hogy mondjam, én akkor jártam életemben először zsinagógában. Az élmény, így utólag visz szanézve, megrendítő és egyben felszabadító is volt. Arra emlékszem, hogy nyolc-tíz éves gyerekek kipával a fejükön vidáman rohangáltak és énekeltek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. És akkor hirtelen megértettem, hogy ez tényleg a világ legtermészetesebb dolga. Amikor a közösség elénekelte a Sálom Áléchem szombati dalt, akkor megéreztem, milyen nagy erő van ebben az együtt éneklésben. Az első péntek este után már teljesen másképpen viszonyultam a zsidóságomhoz.” Kristóf ezután egyre gyakrabban ment zsinagógába: „Eljártam először péntek esténként, majd naponta, a reggel fél hétkor kezdődő, Sacharitra, a reggeli imára is. Elkezdtem a zsidóságot tanulni, különböző keretek között, a Látivban, a Tikvában és az Átidban is.” IZRAEL, AZ OPTIMIZMUS FÖLDJE A két fiatal számára az izraeli élet önmagában is nagy élményt nyújt: „Én azelőtt alig jártam külföldön, szóval ez nekem már maga egy különleges élmény.” – mondja Kristóf – „Szeretem, hogy itt az emberek barátságosak, nyitottak, segítőkészek. Sajnos még nem sokfelé jutottam el itt Izraelben, de igyekezni fogok minél több helyet bejárni. Én is nyitottabb, elfogadóbb lettem. És az eredendő pesszimista világlátásom talán kicsit optimistább lett itt Izraelben” Cívija is hasonló érzésekről számol be: „Tetszik, hogy az emberek elfogadják egymást, tetszik az élethez való pozitív hozzáállásuk. Tapasztalataim szerint itt egy irodában vagy egy orvosi rendelőben gyorsan el lehet intézni a dolgokat, és akár még rád is mosolyognak. Az emberek segítőkészek, odafigyelnek a másikra. És még sehol sem láttam ennyi macskát.” – teszi hozzá nevetve – „Mielőtt Izraelbe jöttem volna, láttam, hogy a Chábád milyen fantasztikus, de nem tudtam igazából, hogy én hogyan illeszkednék bele ebbe a világba, mennyire vagyok ez én. Nem tudtam, ki vagyok, mi vagyok, mit akarok. Itt, ahogy elkezdtem tanulni, olyan emberek vesznek körül, akik segítenek. A mentorom segítségével megértettem azt, hogy ki vagyok én most, és azt, hogy amit tanulok, azt hogy tudom beilleszteni az életembe úgy, hogy eljussak oda, aki szeretnék lenni.” Cívija tanulásprogramja hamarosan véget ér, így már a jövő tervei foglalkoztatják: „Június végén visszautazom majd Magyarországra és részt veszek az AlefKids táboroztatáson. Aztán több lehetőségen is gondolkozom. Továbbtanulni Izraelben vagy slichának lenni egy Chábád házban, Izraelben vagy másutt... Idén már húsz éves vagyok és lassan a férjhez menés is aktuális lesz. Azt még igazán nem tudom, hogy hol is laknék. Szívesen élnék Magyarországon, hogy a Chábád keretében dolgozhassak, segíthessek.” Kristóf még néhány évig mindenképpen jesivában szeretne tanulni, majd rabbivizsgát tenni. „Engem nagyon érdekel a történelem és a tóra- illetve a talmudtanulás összeköt minket a zsidó nép történelmével. Utána Magyarországon a zsidó élet újjáépítésében szeretnék részt venni, a Chábád közösség keretében. Úgy látom, hogy a magyar zsidóság tragikus történelmi háttere miatt rengeteg a sérült identitású, utat kereső zsidó fiatal, akik egyszerűen nincsenek tudatában annak, hogy a zsidóságnak milyen pozitív arculata is van. Őket szeretném elérni és segíteni abban, hogy eltaláljanak a saját identitásukhoz.” Perlaki Szintia
