Egység, 2016 (26-27. évfolyam, 84-91. szám)
2015-11-01 / 90. szám
egység | 2016 NOVEMBER 32 ÉCESZGÉBER A gondolkodó maga is tisztában volt kijelentése ellentmondásos voltával, hiszen véleményét látványosan cáfolta a háború után kibontakozó irodalom, amelynek egyik meghatározó témája éppen a holokauszt volt, közelebbről pedig a német lírában Paul Celan nyelvteremtő költészete. Verdiktjét Adorno úgy vonja vissza, hogy közben kitágítja a jelentését: „Az évelő szenvedésnek éppen úgy joga van a kifejezésére, ahogy a megkínzottnak joga van az üvöltésre; meglehet, tévesnek bizonyult, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni. De nem téves a kevésbé kulturális kérdés, lehet-e élni Auschwitz után, élhet-e teljes életet, aki véletlenül megmenekült, holott el kellett volna pusztulnia.” Auschwitzcal a világ túlélte a saját pusztulását, állítja Adorno; az 1962-ben írt esszéjében használt szó, az Untergang éppúgy jelent pusztulást, mint hanyatlást, alámerülést, alkonyatot. Auschwitzcal a világ természetesen nem pusztult el, hiszen létezik, ahogy a költészet is létezik. De a szenvedés, amit az áldozatok átéltek, és aminek a világ szemtanúja lett, a kreatúra szenvedéseinek örök jelképe. „Auschwitz ma múzeum”, írta Pilinszky, a katolikus költő, aki a világlírában is az elsők között ismerte fel Auschwitz egyetemes jelentését. A múzeumban felhalmozott mindennapi tárgyak „lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi”. „Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét” – írja ugyancsak Pilinszky, mintha Isten maga is részese lenne az auschwitzi szenvedésnek. A Ravensbrückben meggyilkolt fogoly pedig legyőzi a halált: harmadnapon feltámad, mint maga Krisztus. Auschwitznak ez a jelképes – filozófiai, költői és vallásos – értelmezé se. Emellett azonban léteznek történeti és politikai értelmezések is. Az evilági értelmezés jegyében nem mondhatjuk azt, hogy aki túlélte Auschwitzot az nem élhet teljes értékű életet, hiszen mindannyian is merünk vagy ismertünk embereket, akik visszajöttek Auschwitzból, csa ládot alapítottak, dolgoztak, tanítottak, könyveket írtak. Akiknek szü lei, testvérei, házastársa, gyermekei lettek a holokauszt áldozatai, so sem tették túl magukat veszteségük fáj dalmán, mégis többnyire megpróbáltak együtt élve a fájdalmukkal – tovább él ni. Auschwitz történeti értelemben is jel kép, a dél-lengyelországi kisváros a ho lo kauszt, a zsidóság ellen elkövetett nép irtás összefoglaló neve lett. Az azonban, hogy Auschwitz örök és egyetemes jel képpé vált, nem jelentheti azt, hogy tör téneti értelemben összehasonlíthatatlan ná minősült, a személytelenül, nagyüzemi módon végrehajtott tömeggyilkosság olyan példájává, amely nem vet hető össze a népirtás más, történelmi példáival. Köves Slomó írása éppen a zsidó hagyományból hoz példát az összevetésre: Hámán gonosz törekvését a zsi dóság teljes kiirtására a huszadik századi holokauszthoz „hasonló történetnek” nevezi, amelyet a zsidó közösségek Esz ter könyvének felolvasásával idéznek em lékezetükbe miden évben purim ünnepén. A zsidóság ellen elkövetett népirtás ténye meg a civilizált világ rossz lelkiismerete, hogy akkor sem nyújtottak menedéket az oltalmat keresőknek, amikor az üldözők gyilkos szándéka már félreérthetetlen volt, minden bizonnyal hozzájárult, hogy az ENSZ közgyűlése 1947-ben jelentős szótöbbséggel elfo-AUSCHWITZ UTÁN Ami Auschwitz után történt – vélte Adorno –, élesen elválik attól, ami előtte volt. A holokauszt tapasztalata megalapozza bizalmatlanságunkat az egész kultúrával szemben, beleértve a kultúra kritikáját is, hiszen annak tárgya elvakít, és eltereli tekintetünket a valós iszonyattól. Ezt a szemléletet fejezi ki Adorno 1949-ben papírra vetett, viharos vitákat kavaró és agyonidézett mondata: „Auschwitz után verset írni – barbárság”. KŐSZEG FERENC ÍRÁSA
