Egység, 2016 (26-27. évfolyam, 84-91. szám)
2015-11-01 / 90. szám
2016 NOVEMBER | egység 33 ÉCESZGÉBER gadta a független zsidó állam létrejöttét kimondó határozatot. A szégyenérzetnek szerepe volt abban is, hogy a háborúban vesztes fél ezúttal nemcsak a győztes államoknak fizetett jóvátételt, hanem kártérítést fizettek közvetlenül az áldozatoknak és az áldozatok túlélő hozzátartozóinak, meg az államnak is, amelyet jelentős részben a túlélők hoztak létre: Izraelnek. A kártérítés éppen olyan szerves része az igazságtétel folyamatának, mint az emlékezés az emberiesség elleni bűntettekre, és mint az elkövetők megbüntetése. A náci háborús bűnösök felelősségre vonása a zsidóság ellen elkövetett népirtásnál szélesebb körre terjedt ki: elítélték a hadijog súlyos megsértésével elkövetett háborús bűncselekményeket és egy sor egyéb bűncselekményt, amelyeket a tettesek a nácizmus jogrendjének a védelmében követtek el. Megszűnt a háborús és emberiesség elleni bűncselekmények elítélésének időbeli korlátja is. Létrejött a nemzetközi bíróság a Ruandában majd pedig a volt Jugoszláviában elkövetett bűncselekmények kivizsgálására és a tettesek – köztük kormányfők – megbüntetésére. Végül pedig Hágában létrejött a Nemzetközi Büntetőbíróság, amely a háborús és emberiesség elleni bűncselekmények legfőbb kezdeményezőit és végrehajtóit is hivatott elítélni. Történeti és büntetőjogi értelemben tehát Auschwitz nem tekinthető kivételes és reményeink szerint soha meg nem ismétlődő bűncselekménynek. Emberiesség elleni bűncselekményeket nagy számban követtek el a második világháború befejezése óta is: ezek feltárása, a bűnösök felelősségre vonása indokolttá teszi, hogy a nemzeti törvényszékeken kívül működjön nemzetközi büntető bíróság is, amely képes arra, a nemzeti elfogultságokon, az egyes államok politikai érdekein túlemelkedve ítélkezzen. A magyar Alkotmánybíróság – úgy vélem – szűkösen értelmezte az elévülés szabályát, döntésével lehetetlenné téve a kommunista diktatúra védőszárnyai alatt elkövetett súlyos bűncselekmények tetteseinek megbüntetését. Az igazságtételt, szerte a világon – s Magyarországon különös lát ványossággal – silány politikai vita követte és követi arról, hogy a XX. század két gyalázatos totalitárius rendszere, a nácizmus és a kommunizmus közül melyik követelt több áldozatot, és melyiknek az áldozatai érdemlik meg inkább, hogy gyásszal, de nem egy esetben szégyenkezve őrizzük meg emléküket. Az ország szinte háborús politikai megosztottsága oda vezetett, hogy a jobboldali rendszerek áldozatait csak a baloldalon, a baloldaliakét csak a jobboldalon tekintik mártírnak, és szánalmas versengés folyik, hogy melyik szörnyállamnak volt több, illetve kevesebb áldozata. Holott egy demokrataként gondolkodó ember számára egyképpen törvénytelenség áldozata a munkaszolgálatosként elpusztult zsidó orvos, mint a szovjet bíróság látszateljárása alapján kényszermunkára ítélt és éhen veszett katona. Auschwitz örökre megmarad egyrészt, mint a határtalan kiszolgál tatottság, másrészt, mint az embert gyilkoló géppé silányító hatalom jelképe. De Izrael létjogát nem a zsidóság szenvedéstörténete alapozta meg, hanem az, hogy a szenvedések közepette is, történetének belső törésvonalai ellenére is megmaradt összetartozó emberek közösségének. Hogy a szenvedésekre nem panaszkodással, tragédiájának lobogtatásával válaszolt, hanem azzal, hogy a kétezer évig tartó államnélküliség után képes volt modern államot létrehozni. De a politikai és gazdasági sikereknél, a katonai győzelmeknél is nagyobb csoda talán, hogy a héber nyelv, amely száz éve még holt nyelv volt, mint a római katolikus egyház latinja, ma milliók anyanyelve.
