Egység, 2015 (81-83. szám)
2015-09-01 / 82. szám
Egység A szellemi teljesítmény és vállalhatatlan erkölcsi múlt A tsuvá, a megtérés, a jóvátétel erkölcsi-vallási kérdései további dilemmákat vetnek fel. Mi például a teendő azoknak az embereknek a szellemi hagyatékával, akik értékelhető szellemi teljesítményükkel párhuzamosan értékelhetetlen erkölcsi nívót képviseltek? Bodnár Dániellel, a Tett és Védelem Alapítvány vezetőjével, a Hóman-rehabilitáció erkölcsi dilemmáiról beszélgettünk, valamint arról a szükséges dialógusról, melynek hiánya csapdába záija a magyar társadalmat. dő folyamat. A német társadalom ilyen szempontból könnyebb helyzetben volt, mert ״mindössze” önvallomást kellett tennie. Azt kellett mondani, hogy aljas szemétládák voltunk, de mindehhez nem volt ott a másik fél bántóan zavarba ejtő tekintete. Magyarországon a párbeszédnek ez a fajta szimbiózisos jellege mindezt borzasztóan nehézzé teszi. Azért van gondban a magyar társadalom - és nem csak a zsidó közösség - ezzel a problémával, mert közösen kellene a megtisztulási munkát elvégezni. Egymás nélkül nem fog menni. Mindkét oldalról nagyvonalúságra, józanságra lenne szükség. Sokkal kevesebb költészetre, kevesebb érzelemre. Nagyon könnyű ezt mondani, annál nehezebb ezt megcsinálni. 1999-ben, elsőéves szegedi egyetemistaként a bölcsészkar diáklapjának szerkesztőségében láttam, hogy az egyik kollégám Horthy-képet választott képérnyővédőnek. 0 ma a KDNP politikusa és a kulturális bizottság tagja Szegeden. Engem felháborított a Horthy-kép, ő természetesnek tartotta. Úgy érzem, mindmáig zűrzavar van az emberekben arról, miképp viszonyuljanak a Horthyrendszerhez és annak szellemi teljesítményeihez. Ugyancsak összetett problémával állunk szemben azoknak a személyeknek a megítélésével kapcsolatban, akik a Horthy-rendszerben jelentős szellemi eredményeket produkáltak. A dialógus hiánya miatt nem vagyunk képesek a nagyvonalú gesztusgyakorlást elkezdeni, se egyik, se másik irányból. így tehát visszatérünk az alapproblémához: nem adódik lehetőség arra, hogy tisztán és egyértelműen leválasszuk egymásról az erkölcsi és a szellemi élet kettőségének kérdéseit. Ez a fajta távolságtartó nagyvonalúság hiányzik a hazai közbeszédbői. Az egyik oldalról a kétes pedigréjű élettörténettel rendelkező személyeknél megpróbálják magát az élettörténetet is tisztára mosni - holott erre nem lenne szükség a másik oldalról pedig megpróbálják a szellemi teljesítményt is diszkreditálni az élettörténet miatt. Ez az a kettősség, ami csapdahelyzetbe zárja a magyar társadalmat. A magyar szembesülés nem egy monológ Csak hogy ez nem olyan egyszerű. Nálünk majdnem negyedszázadig működött Horthy Miklós autokrata berendezkedése számos vitatott szereplővel. A magyarországi identitáskeresési kontextus vizsgálata még összetettebb folyamat. Elsősorban azért, mert ezek az erkölcsi kérdéseket, a határokat érintő társadalmi konszenzusok nem jöttek létre. 1945 után nem volt mód arra, hogy az a fajta megtisztulási folyamat létrejöjjön, ami (Nyugat-) Németországban megtörtént. Bár ez így helytelen megfogalmazás. Ott sem megtisztulási folyamat történt. Az úgynevezett szembesülési politika és ennek alapvető kérdései sokkal könnyebben voltak felvethetők az 1960-as évektől. Akkor, amikor már volt némi történelmi távolság a lakosság és a nácizmus között. Ráadásul, nekik, a német társadalomnak a zsidók kiirtása miatt gyakorlatilag nem volt kivel szembesülniük. 1945-ben alig maradt 10 000 zsidó Németországban. Magyarországon ez az egész folyamat - ahol maradt szignifikáns túlélő zsidó közösség - egy sajátos helyzetet eredményezett. Itt egymás mellett élnek az elkövetők és az áldozatok. Ezek egymáshoz való viszonya komplex pszichológiai kérdés. Ezért a szembesülés nem egyfajta önvallomás, egy monológ (ahogy ez megmaradt zsidó közösségeket, teljes kiirtásuk okán mellőzni kényszerülő társadalmakban történhetett), hanem egy dialógus szituáció. A két egymásra utalt szereplő számára közösen megküzden-A szellemi teljesítmény nem lehet eszköz a morális pedigré tisztára sikálására- A Hóman-szobor kapcsán ismét az a kérdés foglalkoztatja a közvéleményt, hogy miként ítéljünk meg olyan személyiségeket, akik a szakterületükön egyedülállót alkottak, morális szempontból mégsem állíthatók be példaképnek.- Carl Schmittől Heideggerig sok ilyen személyt tudnék sorolni. Mindkétten a német szellemi élet történetének meghatározó gondolkodói. 1933-ban mindketten aktívan színt vallottak Hitler mellett. Az ilyen formátumú életművek, szellemi teljesítmények esetében érdemes venni a fáradtságot és különválasztani a különféle szempontrendszereket. Nagyon fontos feladata egy nemzetnek, egy nemzeti kultúrának, hogy konszenzust alakítson ki a múltjával és a múltjában egymásra rakodó értékei kapcsán. Ennek a megteremtéséhez vezető úton az adott nemzet a saját identitását kulturálisan is definiálhatja. Amennyiben ez nem történik meg, akkor beszélhetünk identitás-zavarokról. Ezek pedig legjobban akkor mutatkoznak meg, amikor nem tudjuk az erkölcsi kérdéseket szétválasztani a szakmai (tudományos, irodalmi, művészeti) kérdésektől. Az erkölcsi kérdések esetében nincsenek árnyalatok. Az erkölcsben határátlépések vannak. A kultúra, a tudomány, a művészet más, ott van jó és kevésbé jó irodalmi teljesítmény. Ez igaz a tudományos tevékenységekre is. Tehát ha valaki egy totalitárius rendszer kiszolgálója, akkor meg lehet mondani, hogy az illető hol lépte át azt a bizonyos erkölcsi határt. Nem mondhatjuk azt, hogy Heidegger fő műve, a Lét és idő ne lenne remekmű azért, mert a szerzője elkötelezett antiszemita, a náci rezsim elvhű kiszolgálója volt. Egyszerűen külön kell tudni választani ezeket a szempontokát és nem szabad megengedni, hogy a szétválasztás hiányában a tudományos teljesítmény elismerése érdekében akárcsak kísérlet történjen a vállalhatatlan morális pedigré tisztára sikálására. 14
