Egység, 2015 (81-83. szám)
2015-04-01 / 81. szám
Egység £.: A Tett és Védelem Alapítvány küzd a gyűlöletbeszéd ellen. Mik az irányelveik, hol és hogyan húzzák meg a határt a szólásszabadság és az uszítás között? B.D.: Ebben a kérdésben mindig az adott jogrendszer és joganyag alakítja ki a civiltársadalom mozgásterét. Az állam és a mindenkori kormányzat szerepe ebből a szempontból elég egyértelmű: megfelelő minőségű eszközökét, szerszámokat a civiltársadalom, a kisebbségek, az állampolgárok kezébe adni, melyek alkalmasak a társadalmi közmegegyezést felrúgni, a társadalmi békét felszámolni szándékozó tendenciák elleni fellépéshez. Ezt az elvárást képviseli minden lehetséges fórumon több mint két éve, a vezetésem alatt álló Tett és Védelem Alapítvány. Ilyen tendencia Európában, és különösen Kelet-Európábán a közbeszéd minőségét és ezen keresztül az általános komfortérzetet nagymértékben romboló gyűlöletbeszéd és az antiszemita beszéd terjedése és elfogadottá válása. Ebben a küzdelemben a jó eszköz, a jó szerszám maga a jó minőségű normaszöveg, a törvény. A jelenleg hatályban levő BTK, mely az uszítás tényállását rögzíti — a 913/2008-as Európa Tanácsi kerethatározat minden hiányosság ellenére - nagyobb mértékben fedésben lévő szöveganyag. A probléma, ami a joganyag használhatóságát erősen korlátozza, az meglehetősen komplex. Első és legfontosabb, feitehetőleg az irányelv implementálásakor elsikkadt jelentős kodifikációs probléma a korábban említett fontos különbségtétel hiánya: a gyűlöletre uszítás és az erőszakra uszítás kitétel elmaradása okán a jogalkotói szándék a gyűlöletre uszítás fogalmának kizárólagos használatával egy kiterjesztő értelmezés mellett kötelezte el magát. Ezzel szemben a joggyakorlat egyértelműén és kizárólag egy erősen szűkítő értelmezést alkalmaz egy 1997-es Legfelsőbb Bírósági állásfoglalásra és egy 2004-es alkotmány bírósági határozatra (amely formailag már nem is hatályos) való hivatkozással. A jogaikalmazó tulajdonképpen bár gyűlöletre uszítást mond, de mindig erőszakra uszítást ért alatta. Ez a helyzetet feltétlenül kezelnie kell a civil társadalomnak és a jogalkotásnak. Érdemes egyszerűen fogalmazni: mi nem a szólásszabadság, hanem a gyűlölet elkötelezett ellenségei vagyünk. Szegő Krisztina interneten és a közösségi oldalakon. Mi hogyan állunk ehhez a kérdéshez, tudván, hogy a támadás célpontjaként ismertté vált Charlie Hebdo szatirikus lap nem csak az iszlám, de néha a zsidó (és keresztény) vallást is szívesen teszi gúny tárgyává. B.D.: Érdemes itt is élni egy fontos megkülönböztetéssel. A zsidó vallás szabályai szerint a hit kérdéseivel való gúnyolódás bizonyosan tilalom alá esik. Ezzel párhuzamosan a vonatkozó kérdéssel kapcsolatos érzékenységek erősen szocio-kulturális, történeti meghatározottságúak. Ez a kérdés azonban nem a szólás szabadságáról szól. Franciaországban a laikus állam eszméjének hagyománya okán a társadalom sokkal megengedőbbé vált bizonyos, Kelet-Európábán, de akár még Németországban és Ausztriában tabunak számító érzékeny kérdések, így a blaszfémia vagy vallásgyalázás megítélésében. Hangsúlyozom, hogy itt nem jogi megítélésről, hanem a társadalmi toleranciáról beszélek. Az is bizonyos, hogy a francia tradícióban sem a kontroverziális tartalmak nyílvánosságból való kirekesztése lehet a megoldás. Itt az ideje, hogy a diskurzus meginduljon ebben az ügyben Európa szerte. A hazai zsidó közösségnek pedig fel kell adnia saját, jól felfogott érdekében azt a két és fél évtizedes dogmáját, mely egyfajta szeméremből és saját ködösen definiált, úgy nevezném, ״önvédelmi-liberalizmusából ” táplálkozva nem tartotta az erősebb jogi szabályozók, szankciók használatát kellően elegánsnak, talán még erkölcsösnek sem. Rossz történelmi tapasztalataink, Európa bontakozó válsága és a magyarországi szélsőjobb (avagy neonáci mozgalom) előretörése mellett óriási felelőtlenség lenne közösségünk részéről ennek az álnaiv széplelkűségnek az oltárán közösségünk biztonságát és érdekérvényesítő képességét feláldozni. A jogrendszer, az ethosz és a méltányosság elveit kell valahogy közös platformra hozni. E.: A szólásszabadságot a liberális tradícióban legtöbbször az állammal szemben kellett védelmezni. A közelmúlt eseményei azonban (Párizs, Koppenhága) megmutatták, hogy nagyobb veszély fenyegeti a fanatizmus és a terrorizmus felől, mint a hatalom oldaláról. B.D.: A Nyugat-Európai események nem pusztán a szólásszabadság kérdésének meglehetősen komplex vetületeire hívták fel a figyelmet. Sokkal inkább arra a belső ellentmondásra, jóformán kibékíthetetlen feszültséggócra, melyet a szabadság, az alapjogok, a liberális demokrácia alapértékei, az állam szerepe és a társadalmi közérdek, a köznyugalom fenntartásának kötelessége fogalmai határolnak. Ezen feszültségek természetének feltérképezése, esetleg feloldása a liberális jog- és politikafilozófia legfontosabb vitái közé tartozik az 1950-es évektől. A problémakomplexum tehát régóta ismert. Most a tétje változott meg ezeknek a vitáknak! Megtanultuk az elmúlt hetekben, hogy a szobatudósok és széplelkű filoszok vitáinak alapkérdései 2015-ben Európában emberéleteket is tudnak követelni. Franciaországban például a felvilágosodás és a francia forradalom olyan szép vívmányai, mint az állam semlegessége, állam és egyház szétválasztása, az állam laikus jellegének megőrzés, olyan primátust élveztek, hogy ebben a - nevezzük így -konstitucionális fundamentalizmus által fűtött védharcban a józan társadalmi önvédelem szenzorai ellustultak, eltompultak. A francia demokrácia lényegi alapértékeihez tartozik, hogy az állam laikus jellegének fenntartása érdekében a vallás vagy az egyházak nem tabusíthatóak a nyilvánosságban. Az elmúlt 35 évben azonban a francia társadalom jelentős szereplőjévé vált egy olyan kulturális/vallási közösség, amely ezeket az értékeket legalábbis nem organikusan tette magáévá. Erre a fejleményre érdemi választ nem csak Franciaország, de Nyugat-Európa sem adott. Ennek a kérdésnek pedig nem a szólásszabadság korlátozása vagy korlátozhatatlansága tengelyen van a megoldása, már ha létezik egyáltalán megoldás. E. : A tizenhét áldozattal járó párizsi terrortámadásokat követően a Journal du Dimanche című lap felmérése szerint franciák 42 százaléka úgy vélte, leginkább a vallási jelképek karikírozása felelős volt a tragédiában. A megkérdezettek 50 százaléka korlátozná a szólásszabadságot az 19
