Egység, 1999 (37-40. szám)
1999-09-01 / 39. szám
Történt egyszer, hogy egy köztiszte־ leiben álló rabbi meglátogatott egy vallási buzgalmáról híres, fiatalabb rabbit. Az idősebb rabbira nagy hatást gyakorolt, hogy mennyire teljes odaadással merült a fiatalember az imába és a tanulásba, s megkérdezte, mi a titka tántoríthatatlan buzgóságának. A fiatalabb rabbi erre azt felelte, hogy ha minden idegszálával a tanulmányaira összpontosít, ki tud rekeszteni minden olyan külső hatást, amely esetleg elvonhatná a figyeimét. Az idősebb rabbi azonban az ifjabbikhoz menet azt tapasztalta, hogy a környékbeli falusiak léptennyomon olyanokat művelnek, aminek semmi köze az ájtatossághoz. így szólt fiatalabb társához: - A hideg ellen kétféleképp védekezhet az ember. Az egyik, hogy bundába bújik, a másik hogy tüzet gyújt. A különbség az, hogy a bunda csak viselőjét melengeti, a tűz viszont mindenkit, aki a közelébe jön. a képességet, amelynek mi születésünktői fogva birtokában vagyunk, valaki más hiába igyekszik megszerezni, vagy az sokkal nagyobb hatást gyakorol másokra, mint hinnénk. Kötelességünk, hogy rendszeres időközönként feltegyük magunknak a kérdést: mennyire használjuk ki egyéni képességeinket a világ megjobbítása érdekében? Igen - lehetségesnek látszik, hogy elfordítsuk a fejünket, hogy elszigeteljük magunkat és családunkat a veszedelmesnek és rossznak ítélt hatásokról. Ez azonban nem felelősségteljes magatartás; ez egyszerű védekezés. Ha valaki szükséget szenved, segítenünk kell. Ha igazságtalanságot látunk, világgá kell kiáltanunk. Ha tökéletlenséget tapasztalunk, mindent meg kell tennünk annak jobbá tétele érdekében. Ez nem jelenti azt, hogy mások megmentője szerepében tetszelegjünk önmagunknak, olyanében, aki mindig ott van, ahol az embereket meg kell menteni önmaguktól. Ez egyszerűen csak azt jelenti, hogy tudomásul vesszük: nem vagyünk önmagunkba zárva, mindannyian egy nagyobb közösség részei vagyunk, következésképp felelősek egymásért. Azt jelenti: ne bújjunk bundába, inkább rakjunk tüzet. Nem számít, bármennyire helytelenül viselkedik is valaki, felelősek vagyunk érte, s tőlünk telhetőleg segítenünk kell, hogy jobbá legyen. Különös felelősséggél tartozunk a fogvatartottaknak, például minden elképzelhető lehetőséget meg kell adnunk nekik a fejlődésre, a gyarapodásra és a társadalomba való beilleszkedésre. Megesik, hogy látjuk segítségünk hatását, legtöbbször azonban nem - nem Felelősség - a megosztás szükségessége Ha én nem cselekszem magamért, akkor ki cselekdjék értem? Ha csak magamért cselekszem, akkor mit érek én? Ha most nem , hát mikor?- Az Atyák mondásai 1:14. Szükségállapotban élünk, amelyben a zavarodottság tűzvészei dühöngnek. Tűz esetén mindenkinek kötelessége segíteni embertársának. -A Rebbe ha a saját életünk nincs rendbetéve. Mindannyian felelősek vagyunk saját magatartásunkért, döntéseinkért és cselekedeteinkért nem hibáztathatunk másokat. Nem okolhatjuk sem szüleinket, sem tanítóinkat, sem munkaadóinkat, sem vezetőinket. Nem okolhatjuk az Örökkévalót, hogy ilyen nehézzé teszi az életet. Bármilyen félelmetesnek rémlik is az akadály, az Örökkévaló nem állította volna utunkba, ha nem ruházott volna föl minket leküzdésének képességével. Kövétkezésképpen ez kötelességünk. Ez a függetlenség az emberi méltóság legnagyszerűbb megnyilvánulása. Mi vagyunk felelősek azért, hogy mihez kézdünk az életünkkel - mi, és senki más. Természetesen mindig lesznek emberek, akik gondoskodást igényelnek: nyilvánvalóan ilyenek a gyermekek, a betegek A REBBE SZAVA Rabbi Menachem M. Schnecrson vagy a rokkantak. Ugyanakkor azonban azt is tudnunk kell, hogy minden egyes ember, a szellemileg sérült kisgyerektől a megrokkant felnőttig hatalmas belső tartalékokkal rendelkezik, amelyeket a lehető legteljesebb mértékben ki kell aknázni. Ilyenformán tehát másokért és a társadalom egészéért is felelősek vagyünk. Mindannyiunk előtt szabad a választás: a maga valóságában szemlélni az életet, amelyben minden ember kapcsolatban áll az összes többivel, akiket mind ugyanaz a hatalmas, kozmikus cél vezérel, vagy pedig elveszni az önzésben. * * * * Mindannyian más-más képességekkel és tehetséggel rendelkezünk, s felelősek vagyunk azért, hogy ezt másokkal pozitív értelemben megosszuk. A vezetőnek vezetnie kell, a tanárnak tanítania, az írónak írnia. Könnyen lehetséges, hogy azt A Rebbe Oroszországi szülővárosában, Nyikolajevben a Rebbe gyerekkorában egyszer pogrom robbant ki. Anyja testvéreivel együtt egy fészerben rejtette el őt, ahol sok más asszony és gyermek is menedéket keresett. Egyik-másik kisgyerek annyira félt, hogy hangos sírásra fakadt. Az anyák nagyon megijedtek, mert tudták, hogy ha a gyermekék sírását meghallják, megtalálják őket. A Rebbe, aki akkoriban még csak ötéves volt, egy-egy simogatássál vagy halk szóval higgadtan megnyugtatta a síró kicsiket. A felelősség szükségszerűsége Előbb-utóbb mindannyian eljutunk életünkben egy pontra, ahol tudatára ébredünk: ha nem vállalunk felelősséget önmagunkért, senki sem vállal helyettünk. Emellett megtanulunk felelősséget vállalni családunkért, barátainkért s a társadalom nálunk kevésbé szerencsés tagjaiért. De vajon meddig terjednek a felelősség a körei, és hogyan rangsoroljuk őket? És ami még fontosabb: egyáltalán mire való a felelősségérzet? A válasz lényege, hogy az Örökkévalónak célja van velünk: azért teremtett minket, hogy tevékeny és erényes életet éljünk, s tökéletesítsük e tökéletlen világot. Ezért a felelősség alapvető emberi szükséglet, ugyanúgy, ahogy az élelem vagy az oxigén; nélküle nem tölthetjük be, s nem igazolhatjuk létezésünket. A felelősség tehát nem olyasmi, amit csak vonakodva, bűntudattól vagy köteiességérzettől vezéreltetve kell elfogadni, hanem életünk szükségszerű velejárója. Dönthetünk úgy is, hogy rá se hederítünk a személyes felelősségvállalás belső szűkségletére, s csak a saját dolgainkkal törődünk. Ez a szükséglet azonban, akárcsak az éhség, továbbra is jelentkezik bennünk. Lelkiismeretünk, nyugtalanságunk s a céltalanság érzete által szól hozzánk. És ahogyan csillapodik az éhség, ha kielégíttetik. testünk-lelkünk mérhetétlenül megerősödik, s képessé tesz minket arra, hogy értelmes életet éljünk. Mindenekelőtt önmagunkért vagyunk felelősek, hisz aligha remélhetjük, hogy képesek leszünk rendbetenni a világot, 2
