Egység, 1998 (32-36. szám)
1998-11-01 / 36. szám
Rappaport Ottó rebbe felállt és könnyelműségemet feddő tekintettel, régi mondást idézve így szólt: ״Ne vétkezzetek és akkor nem hívjátok ki magatok ellen a haragot”. Elindultam a kijárat felé. A rebbe szótlanul lépkedett mellettem a széles lépcsőkig, gépiesen kezet nyújtott, és kifejezéstelen arccal, kissé bizonytalanul megszorította tenyeremet. Amikor a járdához értem, hirtelen megfordultam, előzetes meggondolás nélkül visszamentem a rebbéhez, aki még mindig ott állt a templom ajtajában és megkérdeztem: - ״Hány kilométerre van ide Ljádi?” - ״Miért? - enyhén kinyújtotta a kezét, mintha visszahívna. - Miért érdekli magát Ljádi? Talán valakit keres ott, rokont, vagy ismerőst?” - ״Nem” - válaszóltam - ״nem ismerek ott senkit, a lubavicsi rebbe, a Tánjá sírjához akarok menni”. [A szerző bocsánatos tévédése: a sír Hádicsban van. Szerk.] Az öreg rebbe másodpercek alatt szinte más emberré változott. Széles, csontos arcát meleg, befogadó mosoly öntötte el. Erősen belém karolt és a templom udvarára vitt. ״Itt van a közelben a kis imaház, ahol lubavicsiak a harmadik lakomát tartják szombat délután. Jöjjön el.” Még sokáig, a késő délutáni órákig beszélgettünk, mint két megkönnyebbült fogoly, akinek őrei mély álomba szenderültek. Az a szó, hogy Lubavics, mint valamilyen földalatti rejtjel, mint titokzatos varázsszó oldotta meg lezárt nyelvét. Amikor ismét búcsúra nyújtotta kezét, átölelt nagy karjaival és így szólt: ״Ja igen, elfelejtettem, nagyon messzire, sok száz kilométerre van ide Ljádi, az öreg rebbe sírja. De tudja mit, menjen inkább, ha majd egyszer teheti, az élő lubavicsi rebbéhez - Brooklynba”. Ebben maradtunk. Alkonyodott, hát beültem egy taxiba. Szombati ima a lábadózó rebbével Két évvel ezelőtt New Yorkban lévén, megfogadtam az azóta elhunyt moszk-Egység Lewin főrabbival Moszkvában Rappaport Ottó Erdélyben született chászid családban, ottani jesivákban tanult, a háború után újságíró lett, majd színházrendező Kolozsvárott. Mindig forrt, pezsgett körülötte a levegő. A politika megperzselte, kivételes műveltsége fölemelte, mély zsidó tudata Izraelbe repítette. Tel-Avivban időelőtti haláláig az Új Kelet című napilap főszerkesztője volt, s a Bét Hátfucoton belül a magyár szellemi megörökítési bizottság vezetője. Legjelentősebb írásait két kötet őrzi: A vak szemtanú és A csend kiáltása. E kötetekből idézzük a Fenség, északfok, titok és a következő számban a Honnan jött az áldás címűt, 1980-ban, az Új Keletben megjelent írásait. Mindkettő a lubavicsi rebbénél tett látogatásáról szól. A kiváló publicista néhány éve hunyt el. vádlója, ítélőbírája és életfogytiglani rabja - egy személyben. Ljádi borzalmasan messzire fekszik az Iza partjától, mégis mindketten - Menáchem Mendel Schneerson és Eliezer Wiesel - Párizson keresztül jutottak Brooklynba. Wiesel halkan, tagoltan - mint aki félt, hogy szavaitól elillan a varázslat - beszélt a lubavicsiról, akiről akkor hallottam másodszór, lényegében azt, hogy ő talán az egyetlen, aki tud valamilyen megközelítő feleletet a nehéz kérdésekre. Legalábbis így mondta Elie Wiesel, aki pedig elég szavahihető ember. S mi ez a felelet, ez a lubavicsi felelet? - kérdeztem némi pragmatikus korlátoltsággal. Ha ezt így, ilyen egyszerűen el lehetne mondani - válaszolta, - akkor már nem is lenne igazi felelet. Látni kell, O maga az élő felelet, nem a hallás, hanem a látás szférájából. * * * Nem sokkal a hatnapos háború után színházi tanulmányúton voltam Moszkvában. Sávuot lévén, elmentem az Archipová utcába, a fojtott-feszült légkörű, szép Coral-templomba. Az ima befejeztével felkerestem Lewin főrabbit régi fóliánsokkal zsúfolt dolgozószobájában, ahol az ünnepet töltötte, mivel messze lakott a templomtól. Az agg, ősz főrabbi úgy hatott, mint görög tragédia néma hőse, akinek titokzatos kezek lakatglták le a száját. Bizony, egyoldalú párbeszédet folytattunk; hiába idéztem az eltévedt Józsefet, aki testvéreit keresi. a rebbe csak a hallgatók nyelvén válaszolt, azon a nyelven, amelyet csak sejteni lehet, de hallani nem; szomorú szemeinek zárt melegével, halántéka ütőereinek erős lüktetésével, és a tagbaszakadt test elfojtott sóhajával. Később gyanakvó türelmetlenséggel megmegszakította szavaimat banális, semleges kérdésekkel; hány éves, van-e családja, milyen az egészsége stb. Mit szólnak a moszkvai zsidók - kérdeztem a helyzetről kissé megfeledkező óvatlan- Sággal - a hatnapos háborúhoz? A A lubavicsi mozgalommal kapcsolatban nincsenek ifjúkori élményeim, távoli emlékeim. A háború előtt egyetlenegyszer hallottam a dinasztia-alapító nevét egy furcsa, különös litván vándorprédikátortól, aki énekelve mondta, nem, ontotta maratoni beszédeit. A bizarr, de megejtő, mélabús, de szenvedélyes dallamot ma is hallom, és elvont zsongásában visszhangoznak a lávaszerű szavak, az alapító mester Tánjá című művének első mondata: ״Tanultuk: mielőtt a lélek a testbe száll, hogy földi útjára induljon, megesketik: Légy igaz ember és ne légy gonosztevő ...” Az öreg rebbe az oroszországi Ljádiban élt kétszáz évvei ezelőtt és a hatóságok börtönbe vetették. Az elveiért száműzött rebbe, meg denunciáns zsidó ellenfelei, a fehér nyírfaerdők és a végtelen orosz sztyeppék - mindez szent félelemmel töltötte el gyermeklelkemet. Mindez annyira idegennek, oly távoli, ködbevesző titoknak tűnt. A félelemteljes borzongást nemcsak ama Oroszország nevének hallata idézte elő, amelyről mindig zsidóvér, jajszó és kín jutott eszembe, hanem a rejtélyes tanok is, amelyekkel mifelénk, Erdélyben, csak a ritka kiválasztottak foglalkoztak, és nyilvánosan alig esett szó róluk. A melodikus szavakat most is hallom... Wiesel és a ״lubavicsi felelet” A háború után meglátogatott Kolozsvárótt Elie Wiesel, és a Gutin meg a Rozsály szerpentinjein utazva Sziget felé, anyja sírjához, elmesélte, hogy a lubavicsi rebbénél átvirrasztott éjszakái életének rendhagyó, nagy szellemi élményei maradnak. Elie Wiesel is más világból ment el a lubavicsi brooklyni házába. Szegény, nyomorgó máramarosi zsidók utcáján nőtt fel, és az auschwitzi szakadékot átugorva ugyan, de üres kehellyel jutott el Párizsig, ahol a nagy francia humanista író, Francois Mauriac egyengette útját az írás felé. Wiesel a szakadék bolyongó tanúja lett, 8
