Egység, 1998 (32-36. szám)
1998-11-01 / 36. szám
Egység akinek micvá-tankjai a nagyvárosok utcáit, szegénynegyedeit járják, hogy elvigyék a zsidó hit üzenetét, hogy egyegy szálat nyújtsanak az emberek felé, amely a zsidósághoz köti őket; akinek hívei elmennek a katonai táborba, lövészárokba, hogy kifejezzék ragaszkodásukat azok iránt, akik Izrael biztonsága felett őrködnek; akinek megbízottai iskólákat létesítenek elhagyott, gondozás nélküli gyerekek számára és országos ünnepség keretében rendezik meg a hadiárvák bár-micváját, és ott vannak mindenütt, ahol segítségre, biztatásra, bátorításra van szükség. A zsidó közösségi élet minden frontján. Amint péntek este és szombat reggél, az egész imádkozás ideje alatt megszakítás nélkül figyeltem Menáchem Mendel Schneersont, mindezt magam előtt láttam. De azt is, hogy az ember, aki ennek a hatalmas, a maga nemében egyedülálló mozgalomnak érzékeny szá- Iáit tartja a kezében, szomorúan ül a könyv előtt. Vajon mire gondol? Vajon milyen dráma folyik a magas, tiszta szép homlok mögött? Vajon az elégedetlenség tudata nehezedik vállaira, kedélyére, hogy annyi a tennivaló és oly rövid a nap? Vajon a halálra gondol, mint az a litván vándorprédikátor? Vajon ezért nem megy ki a házból, még a Fehér Ház díszebédjére sem, amelyet a rebbe 75. születésnapjára rendeztek, csak a temetőbe apósa sírjához? De van valami, ami a halálnál is erősebb: a szerelem. És Menáchem Mendel Schneerson a halálnál is erősebb szerelemmel szereti a zsidó népet. Bizonyéra ez erejének, egyszersmind szomorúságának forrása, hogy annyi zsidó könny és vér folyt már, annyi ima és fohász szállt az egek felé, annyi szent és bölcs zsidó ostromolta a magas trónt, és még mindig nem jött el a megváltás. Vendéglátóm házában az ebédnél és utána, nehezen múltak a percek. Mindenről fecsegtünk, de senki sem mert szólni arról, aki tulajdonképpen foglalkoztatott bennünket: Menáchem Mendel Schneerson. Barátom végre megtörte a csöndet: ״Mondjon egy szót. Tudom, nem akar, vagy talán most még nem tud beszélni a benyomásairól. Megértem. Maga más világból jött ide. De mondjon legalább egy szót”. Mondtam. Amikor a római hadak hosszú ostrom után, amelyben nagyon sok zsidó esett el, elfoglalták a templomot, és Titus győzelmesen belépett a Szentélybe, egyetlen szó hagyta el ajkát: Nihil... Semmi. Mert nem fogta fel, nem értette meg, hogy abban, amit ő semminek lát, abban rejlik tulajdonképpen a Minden. Ebben maradtunk. És abban, hogy jövőre megint eljövök. Taxit hívtunk és visszamentem Manhattanba, amely ijesztően bújt elő a sűrű téli ködből... (Új Kelet, 1980.V1.27.) láttam nagy, tiszta, kék szemeit, amelyeknek fénye betöltötte szépvonalú, arányos arcát, egész harmonikus lényét. Hosszú másodpercekig találkozott pillantásunk; még akkor nem ismertem a szemek nyelvét, jelbeszédét, amellyel a rebbe oly sokát tud mondani. Hirtelen feltette kezeit az asztalra, és sokáig néztem hosszúm áttetsző, kifejező művészujjait. Ritkán láttam ilyen ápolt, légies, gyöngéd és mégis erős embert. Miért nem megy a rebbe a Fehér Házba? Az ima véget ért. A rebbe felállt és elindúlt a kijárat felé. Valaki felugrott a padra és beintett egy nótát. A rebbe félnézett a hangra, enyhe mosoly indult el arcán, de útközben elhalt. Egyetlen szót sem szólt, nem fogott senkivel kezet, nem mondott salomot. Másnap reggel ugyanez történt. A tíz férfi, aki a szobában volt, falhoz húzódott, a rebbe bejött, szótlanul egyedül leült a nagy tölgyfaasztal mellé, hangtalanul imádkozott, vagy talán elmélkedett, ki tudja, a Tóraolvasás befejeztével egyszerűen, tagoltan felolvasta a heti szakaszt a Prófétákból, valaki felugrott a padra, beintett egy nótát, a rebbe felállt, és anélkül, hogy bárkivel is kezet fogott vagy beszélt volna, kiment. Ez tehát az az ember, aki a jelenkori judaizmus egyik legérdekesebb mozgalmának szellemi irányítója, központi hajtóereje; akinek követei, küldöttei működnek a világ minden táján; akinek szavát a hívek tízezrei, katonák módjára, szent parancsként, feltétel nélkül teljesítik; akinek megbízottai ott ácsorognak a repülőtéren, és ellenállhatatlan tapintattal, megejtő gyöngédséggel kérik a férfi utasokat, hogy felszállás előtt tegyék fel fejükre, karjukra a tfilint; vai főpap tanácsát, és elmentem Brooklynba, megkeresni az élő lubavicsi rebbét, aki azonban, súlyos szívroham utáni lábadozó beteg lévén, nem fogadott senkit. Amikor költő barátomnak, [A szerző Cvi Jáir Steinmetzről beszél, a magyar származású lubavicsi chászid költőről, aki a negyvenes években Debrecenben, Kardos László köréhez tartózott és több héber nyelvű verseskötete jelent meg. Szerk.] aki a rebbe szűk környezetéhez tartozik, elmeséltem oroszországi találkozásomat Lewin rabbival, azt mondta, hogy megpróbál ״becsempészni” a szobába, a minjánba, ahol a rebbe péntek este és szombat reggel imádkozik. így is történt. Nem tagadom, sok mindenen keresztül ment, egyet s mást látott ember létemre, óráról órára különös, lázas és nyugtalan várakozás kerített hatalmába. Hiába próbáltam cinikus, fennhéjázó gondolatokkal legyűrni a belső feszültséget, amikor bent láttam magam a kis szobában, ajkam kicserepesedett az izgalomtól. A rebbére váró, imához készülő tíz zsidó szótlanul állott szinte a falhoz húzódva-szorulva. Valaki kinyitotta az ajtót, de nem jött senki. Minden tekintet a nyílásra osszpontosuk. Végtelennek tűnő percek után, majdnem észrevétlenül, nesztelenül, mintegy lábujjhegyen bejött a rebbe, a lubavicsi rebbe, és leült a fehér selyemabrosszal leterített, aránytalanul nagy tölgyfaasztalhoz. Az asztal két szélén két borotvált arcú férfi állt, a rebbe két orvosa, aki nem mozdul mellőle. Csendben, szinte hangtalanul, monoton szürkeséggel folyt az ima. A rebbe nem imádkozott elő, nem énekelt, nem beszélt, nem szólt senkihez, mozdulatlanul ült a nyitott könyv mellett, és ... már-már azt írtam, hogy talán nem is imádkozott, hanem gondolkozott. Persze csak az én fogalmaim szerint, mivel nem tudtam szabadulni az összehasonlítás zavaró kísértésétől, hogy milyen volt a szóm; bat fogadása a nagy chászid rabbiknál, < akiknek árnyékában elmúlt a fiatalságom. Az ember nehezen tud megbirkózni, egyezkedni, kibékülni az emlékeivel, amelyeket prémbundás, selyemkaftános, perlekedő, jajkiáltó, eget ostromló, könyörgő, éneklő, háborgó rebbék festői látványa népesít be. Menáchem Mendel Schneerson nem J hasonlít rájuk. Külseje, ruházata, viselkedése után ítélve nem is néz ki chászid rabbinak. Isten bocsáss, de úgy tűnt, mintha Tolsztoj-regényből vagy Repinképből lépett volna ki. Minden idegszálammal feszülten figyeltem a szinte személytelenül ülő, olvasó, merengő, elmélyedten gondolkodó, egyenes tartású arisztokratikus férfit, aki alig vesz tudómást a jelenlevőkről, a környező világról. Amikor megérezte, hogy idegen szem szokatlan indiszkrécióval tolakszik önkörébe, felemelte tekintetét és akkor meg9
