Egység, 1998 (32-36. szám)
1998-05-01 / 34. szám
ták nekem, mindez arra szolgált, hogy hirdessék a hitüket és az ünnep boldogságát. Miután megsült az étel, elfőgyasztották azt magasztosan és énekelve. Messzire hallatszott a hangjuk. Jeruzsálem kapui közül egyiket sem zárták be peszách éjszakájára, a sok jövő és menő ember tiszteletére.11 Idáig az idézet. * * * Rabbi Jáákov Emdin ehhez még hozzáfűzi, hogy: Amikor a spanyol Nagy Alfonz király olvasta a fenti elbeszélést, a következőt mondta: ״A zsidókat megilleti a tiszteletet, azért, hogy ilyesmi található bennük." Jegyzetek [1] Ld. 1 Királyok 6:8. [2] És ״Peszách meuchin”, a tömeges Pészáchnak nevezeték (ld. Pszáchim 64b.) [3] Összesen három csoportban mutatták be a peszách-áldozatot. [4] Sok féle hangszert használtak a kohanitak és leviták a Szentélyben, lásd Misna Eráchirt 10a., 13a. Maimonidész Hilchot kié hámikdás 3:4. [5] Vö. 2Mózes 28:39-43. Tilos volt mást ruhát viselni (Maimonidész Hilchot kié hámikdás 10:5.). A szemtanú tanúsága ellentétben áll az írottakkal. [6] Ld. uo. 42: ״combjukig érjenek”. [7] A Széntélyben tilos volt cipőt viselni. Ha a kohén zoknit viselt, szolgálata érvénytelen volt, ld. Maimonidész Hilchot kié hámikdás 7:14. Biát hámikdás 5:17. [8] Ld. Maimonidész Hilchot kié hámikdás 8:17: ״ád pászjádo”! [9] Ld. Maimonidész uo., hogy 32״ ámá hosszú volt”, kb. 16 méter. [10] Csak ״tűzön sült” húst volt szabad megenni (.2Mózes 12:9.). [11] Mivel ez az este a Tóra szerint ״az őrzés éjszakája” [léi simurim), (ld. 2Mózes 12:42.). Az igazi szeretet Az emberi lelkek valójában egy egységet alkotnak, csak testeink választanak el egymástól bennünket, így, ha valaki a testet helyezi előtérbe a lélekkel szemben, akkor sohasem részesülhet igazi szeretetben és barátságban. (Tánjá 32. fejezet) * * * Egyszer a következő kérdéssel fordúltak Reb Snéor Zálmánhoz: ״Mi fontosabb: Isten, vagy felebarátunk szeretete?" .,Felebarátunk szeretete értékesebb," - szólt a rabbi - ״hisz így azt szeretjük, akit a szeretetünk szeret." Egység dött be az áldozat vágása, akkor újra kezdték a hóiéit. A vágás után kimentek az udvarokra, ahol a falakon vasból készült nagy fogak voltak és hatalmas villák is, amelyekre fel tudták akasztani az áldozati jószágot, hogy lenyúzzák. Voltak ott botok is, arra az esetre, ha nem találnának szabad villát, így két ember vál- Iára kaphatott egy botot, arra akasztháttá a lenyúzandó áldozatot. A megfelelő részt pedig felajánlották az oltárkezükben,] ahol ezüstöt, ott az elejétől a végéig csak azt; ahol aranyat, ott az elejétől a végéig csak azt, ez azért van, hogy lenyűgöző és gyönyörű legyen. Minden egyes kohanita, aki a sor elején állt, kapott egy edénnyi vért az áldozat véréből és azt továbbadta, majd a következő még tovább és tovább addig, amig az oltárhoz nem értek vele, majd az oltárnál álló utolsó visszaindítóttá az üres edényt kézről kézre a sor elejéig. Ebben a folyamatban minden Peszáchi áldozás, fametszet, az amszterdami latin-héber Misna kiadás Zváchim traktátusából, 1700-1704 ra. Aztán mindenki boldogan és jósággal eltelt szívvel ment el, mintha győztesen térne vissza egy háborúból, mivei mindig is rosszat jelentett és szégyent hozott az emberre, ha nem vett részt a peszách-áldozaton. Az áldozat levágásának idejére a kohaniták vörös ruhát öltöttek,5 hogy ne látszodjék a vér, ha véletlenül rácsöppenne a ruhájukra. Ruhájuk lábszárig ért6 és mezítláb voltak,7 a karjukon is csak könyökig ért az ujj.8 Mindez azért, hogy a munkájukban semmi ne akadályozhassa őket. Ilyenkor a fejükön egy kis kalapot hordtak, amelyre három ámányi [azaz másfélméternyi] ״turbánt” tekertek körbe és a főpapnak ez negyvenszer volt a feje köré tekerve, legalábbis így mesélték nekem.9 Ennek színe fehér volt. Azok a sütők, amelyekben az áldózati húst elkészítették,10 kint a házak bejáratainál voltak, és ahogy elmondkohanita kapott is egy tele edényt az előtte lévőtől és vissza is adott annak egy üreset. Nem történt fennakadás vagy megtorpanás, mert annyira szórgosan végezték feladatukat, hogy úgy tűnt az edények szinte szállnak a kezükben, mint a hős által kilőtt nyílvessző. Harminc nappal korábban már elkezdték gyakorolni ezt a munkát, hogy idejében felfedezzék a hibákat és akadályokat, melyek veszélyeztethetik a kivitelezést. Két igen magas és nagy oszlopon állt két kohanita, kezükben ezüstből készült trombitával. Kürtőszóval hozták tudomásra minden csoport3 áldozatbemutatásának kezdetét, és jeleztek az emelvényen álló kohanitának, hogy mondjon hálált magasztaló hangon, és minden hangszeren dicshimnusz zengjen. Azon a napon minden hangszeren4 játszottak. Az áldozat gazdája is mondott hálélt. Ha még nem fejező8
