Egység, 1998 (32-36. szám)
1998-05-01 / 34. szám
Egy római szemtanú beszámolója Egy Jeruzsálemben székelő római konzul - valószínűleg második Agrippa király uralkodása idején (i.sz. I. század) - a második Széntély utolsó éveiben, részt vett egy peszách-áldozati szertartáson. Személyes élményeit és észrevételeit örökíti meg az utókornak a Sévet Jehuda című könyv (szerzője Slomo Ibn Verga, aki a 15-16. század élt Spanyolországban). Mi az elbeszélését Jáávetz (Rabbi Jákov Emdin) Bét Jáákov című imakönyvéből vettük át, aki bevezetőjében a következőket írja: ״A Szentély fennállásakori peszách-áldozat rendjéhez idézném itt azt a szöveget, amit ... egy nem zsidó, római követ írt, aki szemtanúja volt a Jeruzsálemben történteknek. A követ alátámasztja, megerősiti a Tórában leírtakat, Bölcseink magyarázatait, és kiegészíti ezeket olyan dolgokkal, amelyek nem olyan lényegesek a háláchá szempontjából. A szövegből kiderül az Isten háza iránti tisztelet és megtudhatjuk, hogy mit is vesztettünk el bűneink miatt. Ezért teljes szívvel imádkozni fogunk, hogy áldott legyen az O Neve, adja vissza nekünk a Szentély-szolgálatát, mihamarabb, napjainkban.” A lábjegyzetek a szerkesztő kiegészítései. kor az Ő [áldozati]-szolgálatára készülnek, annál is inkább így van ez, ha tényleges szolgálatában vannak. Ezekben az órákban mindenki egy szinten áll. Elérkezett a hónap tizennegyedik napja, amikor is felmentek csigalépcsőkön a Szentély egy magas tornyába - a héberek ezt ״lul”-nak nevezik,1 és úgy van csinálva mint nálunk a ״konfriu” -, és kezükben ezüstből készült trombiták voltak és kürtőitek. A kürtszó után bejelentést tettek: ״Isten népe hallgassátok! Elérkezett az idő a peszáchi áldozat vágására, annak tiszteletére, akinek Neve ebben a nagy és szent házban lakozik.’’ Amikor a nép hallotta ezt a bejelentést, ünnepi ruhákba öltözött, mivel délutántól ez ünnepnap volt a zsidóknak, mint a peszácháldozat napja. A bejáratnál kint állt tizenkét levita, kezükben ezüstből készült pálcával és belül szintén tizenkét levita, de az ő kezükben már arany pálca volt. Azért álltak odakint, hogy rendben tartsák és figyelmeztessék az érkezőket, hogy azok ne árthassanak egymásnak a nagy sietségükben és igyekezetükben, hogy ne legyen zűrzavar, ami veszekedéshez vezethet. Már előfordult, hogy peszách alkalmával agyontapostak egy öreg embert áldozati állatával együtt a nagy forgatagban.2 A bent állók arra felügyeltek, hogy a kifelé tartók ne tolakódjának, és ha már megtelt a belső tér befogadóképessége, ők zárták be az ajtókat. Azon a helyen, ahol a jószágot vágták, több sorban álltak a kohaniták és kezükben aranyból illetve ezüstből készült edényeket tartottak. [Minden sorban csak egy fajta edényt tartottak a 7 Amikor beköszöntött azon hónap új holdja, melyet ők [a zsidók] niszánnak hívnak futárok szaladtak a király és a bírák nevében szerteszét Jeruzsálem környékén, azzal az utasítással, hogy minden ember, akinek kecskéje vagy báránya van siessen azt elhozni, hogy a zarándokoknak legyen elegendő jószág áldozataikhoz és az étkezéshez is, mivel a nép igen számos. Akik nem érnek oda a kihirdetett időre, azoknak el szokták kobozni vagyonát a Szentély javára. így aztán minden jószággal rendelkező ember igyekezett és sietett elmenni. A Jeruzsálem mellett lévő patakon (Kidron?) vezették át a jószágukát, azért hogy lemossák és megtisztítsák ezeket az állatokat minden kosztói. Azt mondják, hogy erről szól Salamon király mondása: ״...a juhnyáj, mely az úsztatóból jött fel” (Énekek éneke 4:2., 6:6.). Mikor megérkeztek a Jeruzsálemet övező hegyekbe, már olyan sokan voltak, hogy nem látszott tőlük a fű, mivel az egész fehérré vált a gyapjú fehérségétől. Amikor beköszöntött a [niszán] hónap tizedik napja, - ugyanis a hónap tizennegyedik napján mutatják be az áldozatot mindenki elment, hogy megvegye az áldozati bárányt, amit nálukpeszáchnak hívnak. Az a szokás a zsidóknál, hogy amikor elindulnak ezt a feladatot elvégezni, egyik se szól oda a társának, hogy ״Menj arrébb”, vagy ״engedj átmenni”; és ez még akkor is érvényes volt, ha utolsónak ment királyuk Salamon vagy Dávid. Megjegyeztem a kohanitáknak, hogy ez nem ildomos, de ők azt válaszolták, hogy ezzel is jelezni kívánják, hogy nincs rangsorbeli különbség Isten előtt, amimennyire urbánus nép vagyunk mi, zsidók.” Jóslat a ״kommunista településről" Haifán Einstein meglátogatta a Reáli iskolát és a Techniont, valamint időzött néhány, közelebbről nem azonosított arab barátjánál, köztük egy palesztin írónál s annak német feleségénél. ״Az utca arab emberének aligha van bármi fogalma a nacionalizmusról”, árulkodik a napló egy nem mindennapi baklövésről. Később, útban a Kinerethez, Einstein meglátogatta az akkor még építés alatt álló Nachalt és Názáretet. A Kineretet a Genfi-tóhoz hasonlítótta. ״A nap süt folyamatosan, a környezet termékeny, de maláriától szenved”. Innét Einstein ״egy kommunista településbe” - nevezetesen Degánjá kibucba - ment, s tapasztalatait így összegezte: ״A telepesek, nagyon kedvés emberek, a legtöbbjük orosz, piszkosak, de tele vannak eredeti vágyakkai. Állhatatossággal és szeretettel tartanak ki ideájuk megvalósítása mellett, harcolva a maláriával, éhséggel és hiánnyal. A kommunizmus ezen válfaja túl soká nem fog tartani, de ahhoz hozzá fogja a népet segíteni, hogy egységessé váljék.” Az elnökséget nem vállalta A tudós február 14-én tért vissza Port Száidba, onnét pedig Németországba. 1929-ben három évre kutatási célból Kaliforniába utazott. Európába valamivei kevesebb, mint két hónappal Hitler uralomra jutása után tért vissza. Később részidős állást vállalt az amerikai Princeton Egyetemen - és ott is ■ maradt élete végéig. Európába többé soha nem tért vissza. 1955-ben, 76 éves korában halt meg - három évvel azt követően, hogy visszautasította az ajánlatot: legyen Izrael állam második elnöke. ״Egész életemben objektív dolgokkai foglalkoztam - indokolta visszautasítását. - Ennélfogva nincs meg sem a természetes attitűdöm, sem a tapasz- 1 talatom ahhoz, hogy megfelelően foglalkozzak emberekkel és hivatalos funkdókat töltsék be (...) Ezen körülmények 1 annál is inkább lehangolnak, mivel a zsidó néphez való kötődésem lett a legerősebb emberi vonásom, amióta egyértelmű aggodalommal tölt el a világ nemzetei között elfoglalt bizonytalan helyzetünk.”