Egység, 1996 (23-27. szám)
1996-07-01 / 25. szám
A pusztulás krónikája “Jaj de magára maradt az egykor oly népes város! Olyanná lett mint az özvegy. Nagy volt a népek között, úrnő a tartományok között, de kényszermunkássá lett! Sírva sír az éjszakában, könny áztatja arcát. Senki sem vigasztalja azok közül akik szerették, barátai mind hűtlenné lettek, ellenségeivé váltak.” (Echá, Jeremiás Siralmai, 1:1-2). sa arra a meggyőződésre vezeti az olvasót, hogy a Megillet koncepciója a Tórában gyökerezik: a mózesi figyelmeztetés beteljesedése, a bűn és bűnhődése koncepciója, a Böchukotáj {3Mózes 26.) és a Ki Táuó (5Mózes 28.) szakaszokban jelzett szankciók, amelyek az isteni Szerződés megszegése miatt sújtják a zsidókat - ez mind mind kifejezésre jut a Siralmak öt fejezetében. J. Z. Moskovits professzor, aki a Dáát Mikrá sorozatban azÉchát is kommentálta, érdekes összehasonlításokat tesz a Megillet és a Biblia többi könyvének nyelvezete között. Az egész szöveget az indignálódó megbántottság jellemzi, ami - feltehetően - a nép hangulatát tükrözi és nem a próféta személyes véleményét, hiszen ő “előre megmondta” mindezt és meg is szenvedte szókimondását a királyi kamarilla opportunista elemei miatt, akik nemegyszer majdnem megölték a “babilóniai orientáció”-val vádolt Jeremiást. A modem Biblia-kutatás, mint rendesen, itt is kétségbe vonja a hagyomány azon megállapítását, amely Jeremiást jelöli meg a Siratmák szerzőjeként (Talmud, Báuá Bátra 15a.) és erre különböző tudálékos indokokat hoz fel, anélkül hogy logikus választ adna arra a logikus kérdésre: ha nem Jeremiás, akkor ki írta a Siralmakat? Nincs értelme itt és most vitába szállni velük, ezt elvégzi J.Z.M. professzor az említett műben, a tőle megszokott alapossággal. Ennek a cikkemk a célja, hogy magát a könyvet és annak történelmi hátterét, mégismertesse a magyar zsidó olvasóval, aki csak hallomásból (vagy még ügy sem) ismeri a zsidó Biblia könyveit, vagy - ha vallásos olvasóról van szó - esetleg elmondta már a Megillát Tisá BeAv este, anélkül hogy összefüggéseit, vagy akárcsak szövegét értette volna. * * * A hagyományos exegétika sem tudott azonban megállapodni abban, azonos e a Siralmak könyve azzal a MegilIával, amit Jehojakim király elégetett, amikor a benne leírt borzalmas figyelmeztetések a fülébe jutottak. Rási szerint azonos, Ibn Ezra szerint nem azonos. Rási a Midrásra (Echá rábáti Ptichtá 28.) míg Ibn Ezra a - tártálmi - logikára alapozza véleményét. A történet dióhéjban: “Jehojakim, Jósijáhu fiának, Júda királyának negyedik esztendejében, így szólt az Örökkévaló Jeremiáshoz: Végy elő egy irattekercset és írd rá mindazon igéket amelyeket mondtam neked Izraelről, Júdáról és a többi népről... talán meghallja Júda háza, mennyi veszedelmet készülök rájuk Alig vannak benne homályos kifejezések és olyan érthetetlen textusok, amelyek nyelvészek “beavatkozását” tennék szükségessé. Nem akarom a “Halotti Beszéd” szővegét összehasonlításul felhozni, sem a tatárjárást, vagy a mohácsi vészt, mint hasonló magyar történelmi emléket, vagy a hozzáállást ezen vagy azon nemzeti szerencsétlenséghez. Bár ez az összehasonlítás nagyón is ide kívánkozik. A zsidóság tűrőképességének és ennélfogva fennmaradásénak egyik alapeleme éppen a történelmi emlékek elevensége és húsbavágó aktualitása, ez létének egyik záloga. Azok a népék, amelyek nem rendelkeznek ezzel a történelmi “tulajdonsággal”, nemigen állják ki az idők viharának próbáját. Jeremiás, aki a Pusztulás korának, Dór Háchurbán, prófétája volt, itt, mint szemtanú jelentkezik és elmondja mit látott és tapasztalt, amikor a hihetetlen bekövetkezett: az ellenségnek sikerült elfoglalni a bevehetetlennek hitt Jeruzsálemet és véget vetnie a Dávid-ház királyságának. Érdekes, hogy bár éppen Jeremiás volt az, aki korábban évtizedeken keresztül hirdette és jövendölte a bekövetkező pusztulást, ha a nép nem tér meg és nem teszi magáévá a Tórában rögzített zsidó normákat, most mégis a meglepődve beszél arról ami történt. A Siralmak alapos, figyelmes olvasáNem tudom illik-e egy bibliai könyv - Megil Iá - bevezetőjében személyes hangot megütni. Sokkal illendőbb és “tudományosabb” felvenni az objektív kommentátor (ál)arcát és szenvtelen hangon elemezni, ki írt, mit, mikor és miért. Mit mond a ma emberének a több, mint 2500 évvel ezelőtt írott sirám, melyben egy nép, a zsidó nép, nagy nemzeti szerencsétlenségét írja le a szemtanú krónikás? Hogyan lehetséges, hogy a Jeremiás prófétának tulajdonított siratóének nem repedezett agyagtáblákon maradt fenn cinikus történészek nyersanyagaként, nem elsárgult papiruszok őrzik megfakult emlékét, hanem élő és lüktető történelem, melynek naprakész tanulságai minden évben újra és újra megjelennek a zsidó nép életében? Nem először írom itt le azt a legendát, amely Napóleon személyén keresztül mutatja be a Siratmák jelentőségét a zsidó nép életében. Feljegyezték, hogy egyszer a nagy korzikai eljutott, Av kilencedikének éjszakáján egy dél-franciaországi kisvárosba, ahol - többek között - felkereste a helyi zsinagógát. Nagy meglepetésére, Napóleon látta, hogy a zsidók a földön ülnek, mint a gyászolók, és imbolygó gyertyafénynél valami keleti gyász-zsolozsmát kántáínak. Kérdésére, ki halt meg és kit gyászolnak a helyi izraeliták, azt válaszolták, hogy most éppen nem halt meg senki és a zsidók kb. 1700 éves gyászukat ülik, elvesztett Szentélyüket, országukat és függetlenségüket siratva. A megdöbbent császár csak annyit mondott, hogy egy nép amely erre képes - örökké fenn fog maradni és nem kell attól tartania, hogy elsüllyed a népek viharos tengerében. * * * Még egy személyes “élmény”, ami Echá Megilláját jeleníti meg az egyszerű “olvasó” szemében - ez én lennék - aki történetesen érti a szöveget. A kétségtelenül az első Szentély pusztulása után írott gyászköltemény héber nyelvezete olyan friss, naprakész, érthető és kifejező, mintha a minap, a Holocaust után, íródott volna. A Szentély rekonstruált makettje 9
