Egység, 1994 (16-19. szám)

1994-04-01 / 17. szám

mánus szellem vagy az emberi kultúra akadályozta meg, hogy a vészkorszak megtörténhessék, s így nincs szükség Is­­tenre. Ha az ember valóban szabad, akkor szabadnak kell lennie erkölcsi döntései­­ben is, abban, hogy elfogad vagy elvet bármilyen abszolút erkölcsi mércét - kü­­lönben nem tekinthető szabadnak, de még csak emberinek sem. Az ember szabadsága abból áll, hogy választhat a jó és a rossz között, nem pe­­dig abban, hogy megszabhatja, mi a jó, és mi a rossz. Auschwitz csak egy bizo­­nyos definíció szerint számít szörnyűség­­nek. Ha a mi - emberek által felállított - definíciónk és Eichmann definíciója összeférhetetlen: vajon a mi definíciónk mitől magasabb rendű, mint az övé? Vég­­ső fokon mindenképpen olyan mércéhez kell folyamodnunk, amely rajtunk és Eichmannon is felül áll. Sem te, sem más, sem Eichmann, sem a társadalom vagy a tudomány nem mindentudó. Vannak olyan problémák, amelyeknek megoldd­­sa meghaladja képességeinket. Lehet, hogy Auschwitz nem mond nekünk sem­­mit Istenről, de bizonyára mindent meg­­mond az emberről - azt, amit kizárólag Auschwitzból tanulhatunk meg. Hadd szögezzem le, hogy Auschwitz - és kizárólag Auschwitz - mutatta meg azt a feneketlen mélységet, ahová az em­­bér süllyedhet, s amely a kulturált világ­­ban elképzelhetetlen. Auschwitz nélkül sohasem ingott volna meg az ember bi­­zalma abban, hogy elegendő kizárólag ön­­magára támaszkodnia. Az emberek meg­­győzték önmagukat, hogy az emberiség felnövekedett, és maga mögött hagyta a barbárság korát - míg csak Auschwitz be nem következett. Auschwitz előtt az em­­berek biztosak voltak abban, hogy felsőbb beavatkozás vagy törvényrendszer kinyi­­latkoztatása nélkül is megszabhatják élet­­útjukat, s úgy is életképes, erkölcsös tár­­sadalmat tudnak alkotni. A magabiztosság, hogy az ember ké­­pes megkülönböztetni a jót a rossztól, alaptalan illúzióként foszlott szét. Nem az a kérdés tehát, milyen erköl­­csiség mellé álljon az ember, hanem az, hogy létezik-e bármilyen erkölcsiség. Nem az a kérdés, hogy szükség van-e a szombatra, hanem az, hogy Auschwitz tényleg rossz dolog volt-e. Ez a két kérdés viszont egyáltalán nem független egy­­mástól. Zalman I. Posner (részlet egy közeljövőben megjelenő könyvből) “Azt kérdezed, hol vagyok én? Itt, pontosan azon a helyen, ahová helyeztél - egy zavarba ejtő világban, minden útbaigazítás nélkül. Azt akarod, hogy «jó» legyek, de nem mondtad meg, mi a «jó». Ezt nem tudhatom a magam eszéből, de a tanulmányaim sem adnak útmutatást, sőt a társadalom sem, amely­­ben élek.” Isten azért mondta az embernek: “Lásd, eléd adtam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is...” (5Mózes 30:15.), hogy forrást adjon neki, amely­­bői menthet, amely fölülmúlja az elég­­télén emberi erőforrásokat. Ezért volt szükség a Tórára. Isten meg akarta aka­­dályozni a vérontást, azért rendelte el: “Ne ölj!” Nem azt parancsolta, hogy bú­­várkodjunk a tudományokban, hogy ké­­pékét fessünk, hogy szimfóniákat hall­­gassunk, vagy hogy birodalmakat állít­­sunk fel. Mindezek nem mentik meg az embert a benne lakozó erőszaktól. Az ember csak akkor képes megérteni, hol tévedett Eichmann, ha elfogadja a Tórái. Mit tanulhatunk Auschwitzból? Isten megakadályozhatta volna Auschwitzot. De - s amit most mondok, az nem magyarázat a vészkorszakra, ha­­nem egyszerű kísérlet annak megfogal­­mazására, hogy mit tanulhatunk Ausch­­witzból - ha Isten tényleg így tett volna, abból az ember azt a következtetést von­­háttá volna le, hogy az emberi ész, a hu­alom” mivoltát, aminek következté­­jogosan intézhette dolgát? A vészkorszak megtanított bennünket 1, hogy mivé válhat az emberből. Ha :mber maga határozhatja meg, hogyan n, akkor akár szent, akár sátán lesz be­­:, mindkét következmény egyformán itim lesz. Ha viszont az embernek an erkölcsi mérték szerint kell élnie, ely lehetetlenné teszi Auschwitz meg­­létlődését, akkor ennek objektív erköl­­mértéknek kell lennie, amelyet kívül­­kényszerítenek az emberre, különben addig fogja csűrni-csavarni, amíg ké­­:-kedve szerint bármire fel tudja hasz­­ni. A zsidó ember, akinek számára az er­­esi mérce a Tóra, tudatában van an­­:, hogy nem eggyel több vagy keve- 1b vallási szertartás teljesítéséről van 1, hanem az emberi lét valódi lénye­­ől: arról, hogy az ember vajon olyan 5mtény-e, akiben lélek lakozik, vagy n más, mint beszélő kétlábú? Ha az bér elvetheti a negyedik parancsolatot Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, szenteld meg azt!” -, miért ne lenne ibad ugyanúgy megtagadnia a odikat is: “Ne ölj!”? A “csináld ma- 1” moralitás ma divatosnak tűnik. “Le­­, hogy neked ez rossz, de az nem fel­­énül rossz az én számomra is” - ez indokolás kísér bármilyen viselkedést, általában csak arra jó, hogy ösztöne­­: kielégítésére igazolást találjunk, de /amikkor az erőszakra, a gyilkosságra mentséget talál. Úgy tűnik, a “Gre­­im-szabály” az erkölcsiség terén is ér­­[1yes: a rossz kiküszöböli a jót. A izad húszas éveiben Auschwitz az em- i agy számára még elképzelhetetlen t. Most, a század végén is elképzel­­etlen? A vészkorszak megismétlő­­;ének lehetőségénél még szörnyűbb az, 1y vannak, akiknek nehézséget okoz el­­ni az ilyen erkölcsiséget. “Lehet, hogy yilkosság rossz, de...” Hol az ember? “Hol vagy?” - kérdezte Isten Adámot, atán nem tartotta be az Edénkért tör­­lyeit. Ugyanazt kérdezi Isten minden bértől, s mindenki a maga életformája rint ad erre választ. De mi szerint bja meg az ember a maga elhatározá­­t? Milyen alapon határozza meg, mi a yes, és mi számít erkölcstelennek? serű, de kézenfekvő a válasz erre a désre:

Next

/
Thumbnails
Contents