Kese Katalin: Kultúra és filológia a Román Tanszék történetének tükrében - Fejezetek az Eötvös Loránd Tudományegyetem történetéből 19. (Budapest, 1999)
III. Tamás Lajos, a tudós és tanár
228 több tanulmányában visszatért rá (Az erdélyi oláhság, Történeti Erdély, Bp., 1936, A román nép és nyelv kialakulása, Hitel 1942. májusi száma, Kolozsvár, Das Volkswerden der Rumänien, Danubia Budapest/Leipzig/Milano, Ungarn und Walacho-Rumänen, Bp., 1943 stb.) E kérdés nagy szintézisével Rómaiak, románok és oláhok Dácia Trajánáhan (Bp., 1935) című művében találkozunk. Tamás e nagy visszhangot kiváltó, fiatalkori könyvét franciára is lefordította (Romains, Romans et Roumains dans Ihistoire de la Dacie Trajane) és közzétette az Archívum Európáé Centro-Orientalis című folyóiratban is, amelyet Lukinich Imre támogatásával tíz éven keresztül szerkesztett. A kontinuitás problémája napjainkban is igen időszerűvé vált, azzá tették soha nyugvópontra jutni nem tudó politikai törekvések. Tamás történeti és nyelvtudományi érvek felsorakoztatásával - bizánci, görög, latin, román és magyar forrásokra támaszkodva, az audiatur et altera pars elve alapján - foglal állást e sokat vitatott, a szakmai viták kereszttüzében álló kérdésben. Rámutat arra, hogy Dáciában egy dák-római keveréknép létrejöttének feltételei úgyszólván teljesen hiányoztak. A dákság, mint nép három egymás után következő hadjárat során tönkrement, a megmaradtak zöme pedig kivándorolt a Dácia Trajána néven szervezett új római tartomány területéről, mert ragaszkodott a szabad élethez. Az ún. szabad dákok állandó betöréseikkel nyugtalanították a provincia életét és nem állt szándékukban a beolvadás. Utolsó uralkodójuk, Decebál, a dák nemességgel együtt öngyilkos lett, a vereséggel végződő harmadik hadjárat után. A jó másfélszázados római uralom pedig időtartamát tekintve sem volt elégséges ahhoz, hogy az aránylag gyenge erősségű latinizáló erők az ottani vegyes népességű és nyelvű telepesekből egységes nyelvű népet formáljanak. A román nyelv jó darabig egészen, majd a későbbiekben is részben a nyugat-európai szellemi erők hatókörén kívül fejlődött. Ezt jelzik azok a sajátságok, amelyek a román nyelv négy fő változatában (dákó-román, macedo- román vagy árumén, megleni és isztro) a többi balkáni (albán, bolgár, szerb, görög, sőt török) nyelvhez hasonlóan megvannak, a nyugati újlatin nyelvekből azonban általában hiányoznak. A románok ősfoglalkozása, a pásztorkodás, számos szó, az egész nyelvtan, nyelvszerkezet elegendő - Tamás nézete szerint - annak bizonyítására, hogy a román (ősoláh) nyelv az albánság szomszédságában fejlődött balkáni típusú újlatin nyelvvé. így
