Kiss József Mihály - Szögi László - Ujváry Gábor: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Levéltára, Repertórium 1635-1975 - Fejezetek az Eötvös Loránd Tudományegyetem történetéből 10. (Budapest, 1988)
Az egyetem levéltári anyagának sorsa
Az egyetem 1950 szeptemberében Eötvös Lorándnak, egykori világhírű tanárának nevét vette fel. Oly sok változás után 1957-ben ismét állandósult egyetemünk szervezete, s az eltelt több mint három évtizedben már az oktatás tartalmi kérdéseiben következtek be jelentős változások. Szervezeti tekintetben 1983-ben került az egyetemhez az egri tanárképző főiskola addigi budapesti tagozata, s napjainkban mint negyedik. Általános Iskolai Tanárképző Főiskolai Kar működik. Az egyetem levéltári anyagának sorsa Az 1970-es évek közepéig hazánkban még szakértő kutatók körében is elterjedt nézet volt az, hogy a magyarországi felsőoktatástörténet forrásai elpusztultak, s ezért az ilyen témájú vizsgálatok vagy lehetetlenek források hiányában, vagy pedig a kutatók csak másodlagos, harmadlagos forrásokra számíthatnak. Kétségtelen tény, hogy a második világháború pusztításai, majd az 1945—1956 közötti óriási változások, s nem utolsósorban az egyetemeket különösen érintő 1956-os események alaposan megtizedelték a magyar egyetemek történeti forrásait. Hozzá kell tennünk, 1948—49-ben gyakorlatilag egyszerre kicserélődött a régi hivatali apparátus is, így megszűnt az ügyvitel folyamatossága, de gyakran pontossága, szabatossága is. Az új, forradalmi változások közepette e kérdések érthetően háttérbe szorultak, de ezzel egyidőben olyan, semmivel sem igazolható mulasztások is történtek, mint a múzeális és történeti értékű tárgyi emlékek és iratok eltüntetése, selejtezése, zúzdába küldése. A hatvanas években ezek után az egyetemi hivatalok új, fiatal munkatársai — nem csak Budapesten — gyakorlatilag alig tudtak valamilyen információt és forrásanyagot szolgáltatni az érdeklődő kutatóknak, ezért is alakult ki az említett közhelyszerű megállapítás. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem forrásanyagára ezt még inkább elmondták, hiszen sokan tudtak történeti irataink egy részének 1956-os elégéséről. A legrégebbi magyar egyetem iratanyagának sorsa valóban igen viszontagságos, a kutatás lehetősége azonban mégsem olyan reménytelen, mint ezt első elkeseredésükben többen állították. Az ELTE 350 éves jubileuma előtt tematikus repertóriumot állítottunk össze mindazokról a levéltári és kézirattári forrásokról, amelyek egyetemünk történetéről a legkülönbözőbb hazai közgyűjteményekben megmaradtak6. Mindennek alapján pontos képünk van e 350 esztendő történetének írott hazai és nagyrészt külföldi forrásairól. A forrásokkal való ellátottság szempontjából e három és fél évszázadot legalább öt — igen változó terjedelmű — szakaszra kell bontanunk. Első szakasznak az 1635—1773 közötti ún. jezsuita korszakot tekintjük. Ebből az időből az ELTE Levéltárában csupán néhány privilegiális oklevél található, s viszonylag kis mennyiségű az Egyetemi Könyvtár Kézirattárában megmaradt ilyen vonatkozású iratanyag. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a jezsuita rendi források és az egyetemtörténeti vonatkozású levéltári anyag ebben az időben nem választható el egymástól élesen, s eleve kisebb mennyiségű volt az a forrásanyag, amely e korszakban keletkezett. Tudunk ugyan ebből a korból is iratpusztulásokról hiszen például 1683 júliusában, amikor Thököly Imre csapatai elfoglalták Nagyszombatot, a Jogi Kar addig keletkezett iratai nagyrészt megsemmisültek. E korszak kutatóinak mégsem a források hiányával, hanem azok szétszóródásával kell számolniuk. A rend szekularizá7
