Eötvös Loránd Tudományegyetem Történettudományi Karának ülései, 1953-1956 (HU ELTEL 10.a.1.)

1955-11-18 NYIK és TÖK együttes kari tanácsülés - 1./ „A tanár egyéniségének szerepe a nevelésben”

ban kétféle vélemény szokott felmerülni. Vagy lebecsülik, mondván, hogy helytelen dolog a nevelő személyiségét ennyire előtérbe tólni, hiszen a nevelés lényege mégiscsak az a tartalom, amelyet a nevelő átad, méisósak azok az elvek, amelyeket a neveiő szellemi képességével képvisel. Minél inkább előtérbe tolakszik a nevelő személyisége, annái nagyobb mértékben kerül háttérbe, vagy kap túlságosan egyéni színezetet, variáns-je 11 eget az, arait tanít. tn azt mondom, hogy a nevelő személyiség szerepének lebecsülése végeredményben a rossz emlékezetű porosz nevelői ideálhoz vezetne vissza, a nevelésnek ahhoz a típusához, amelyben nyugodtan nézhette meg az óráját délelőtt ДО órakor az oktatásügyi miniszter, mondván, hogy ebben a percben a birodalom minden középiskolájában a latin rendhagyó igéket tanítják. Mechanikus nevelésre vezet, ha a nevelés személyi faktorát kikapcsoljuk, a nevelés elszíntelenedésére, Étf a személyi hatás roppant nagy agitatlv erejéről való lemondásra vezet. Ugyanakkor van ezzel szemben egy másik fajta álláspont, amely a nevelői személyiség hatását túlbecsüli és azt mondja, hogy tulajdonképpen semmiféle pedagógiai elvre, módszerre nincs szükség, a nevelő vagy olyan személyiség, aki tud nevelni, vagy nem, az ő személyiségén múlik a nevelés minden sikere vagy sikertelensége. iärre sem kell sok szót vesztegetnünk, nyilvánvaló, hogy ez a burzsoá individualizmus maradványa, anarchiára vezet és ugyanakkor azzal a veszéllyel is jár, hogy kitermeli a primadonna-professzor típusát, azt a profesz- szort, aki személyi hatásának biztonságával lép mindig az előadói asztalhoz, a sztár tanárt, aki bizonyos külsőségekhez ragaszkodik. Ismerünk a pedagógia történetéből ilyen önmagukat feleslegesen sztárnak kikiáltott profesz-