Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1998. Sectio Historiae.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

A szabadok próbálták szabadságukat fenntartani, ezért a XI. század második felében hatalmas arányú vándormozgalom indul meg a gyérebben lakott részek felé. Az állam azonban utánamegy a kóborlóknak, begyűjti őket. Ugyancsak a lesüllyedés elleni tiltakozás, s a korábbi társadalmi rend magántulajdont nem ismerő erkölcsi normái nyilvánulnak meg a tolvajlásokban, amely ellen Istvántól kezdve fellépnek a törvényekben, s ez Szent László korában kulminál, ahogy a szigorú intézkedéseiből kitűnik. A szabadok szegényebb rétege, az ún. vulgáris, közrendű szabadok előbb-utóbb lesüllyedésre voltak ítélve: vagy a király vagy az egyház vagy pedig valamelyik magánföldesúr fennhatósága alá kerültek, az ő szabadjai lettek. E folyamat nagyjából a XI. század végére, XII. század első felére zárult le. A szabadok jelentékeny része lesüllyedt, tehetősebb és kisebb része felemelkedett a nemesek soraiba. Fentos a morális élet átalakítása, a keresztény normarendszer meghonosítása a régi pogány, nemzetségi-törzsi szokásrendszer helyett. Ez is hosszú időt vehetett igénybe a nomádizmus, a pogányság és a jelentős nagyságú szabad réteg huzamos megléte miatt. Az állam a keresztény felfogást igyekezett érvényesíteni, ez tükröződik törvényeiben. Ennek szellemében máiIstván törvényei tiltották az emberölést, ugyanakkor a talio ősi elve még az ő törvényeiben is hangot kapott („Ha valaki karddal embert ölt, ugyanazon karddal öljék meg"). A szabadságvesztést a pogány szokásjog aligha ismerhette, s a XI. század első felében sem volt jellemző büntetési forma. Szent László korában jelent meg, hogy a gyilkost nem a talio elve szerint ölik meg, hanem börtönbe vetik, s ha vagyona kisebb, a szabad is szolgává válik büntetésképpen. A korábbi szokásrendszerből a törvények tilalmazták a levirátust (István I. tv. 26, 30.) és a lányrablást is (István I. tv. 27; Kálmán-kori esztergomi zsinat 51.), amely pedig a Hunor-Magor vagy csodaszarvasmonda tanúbizonysága szerint is része volt a pogány magyar tradíciónak. Ahogy arra a pogányság túlélésével kapcsolatban már utaltam, a törvények felléptek az ősi hitvilág képviselői, a boszorkányok, varázslók és jósok ellen (István I. tv. 33, 34.), illetve a pogány áldozási szokások ellen (László I. tv. 22.). A törvények kötelezték az embereket a keresztény életre: templomba járásra, böjtölésre, gyónásra, misézésre, a vasárnapi munkatilalom megtartására. A pogányság kimutatására a hajviselet (leborotváltatott fej csimbókokkal) és a táplálkozás (lóhúsevés) is szolgált. Mindent egybevetve a földmüvelésre való áttérés és a nomádizmus elhagyása, a szabadok jelentős részének lesüllyedése, a pogánysággal való felhagyás és a keresztény vallás elfogadás hosszú időt vett igénybe a keresztény állam István általi megalapítása és a keresztény egyház szervezetének kiépítése után is. E folyamat lényegileg a XI. század végére, a XII. század elejére megtörtént, de egyes vonatkozásokban elhúzódhatott a XII. század végéig is. 19