Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1998. Sectio Historiae.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

Külön kell foglalkoznunk a magyar állam külpolitikai beilleszkedésével a korabeli Európába. Kistó Gyula helytállónak tűnő meghatározása szerint éles cezúra húzható a kalandozások 955. évi vagy 970. évi lezárulása előtti magyar törzsszövetség külkapcsolatai és Géza, majd István és utódaik, tehát lényegében a nyugati típusú állam külpolitikája között. A nomád társadalmat a háború hatotta át, létmegnyilvánulása volt a harc. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar törzsszövetség külpolitikájához hozzátartozott a háború, illetőleg gazdasági életéhez, hiszen csak így tudta „megtermelni" a zsákmány és a hadifoglyok révén önmaga fenntartásának alapjait. A változás Anonymus és a krónikakompozíció szerint Taksony, Kézai szerint Géza alatt következett be. A váltáshoz hozzájárulhatott a kalandozások egyértelmű kudarca. Feltehetően Géza nevéhez fűződhet a váltás, aki szinte valamennyi szomszédjával békés külpolitikára törekedett, s ezt folytatta fia, István is. Bár egyértelmű, hogy a XI-XII. Századi magyar állam is vívott háborúkat, de ezek jelentős része védelmi, defenzív jellegű volt, s csak Szent László idejétől beszélhetünk hódító, terjeszkedő külpolitikáról és háborúkról. Az egyik jelentős különbség tehát a magyar törzsszövetség 970 előtti és a magyar állam 1000 utáni külpolitikája és háborúi között, hogy az előbbi szinte kizárólag offenzív, míg az utóbbi egyaránt volt defenzív és .offenzív jellegű, de inkább az előbbi jelleg dominált. A másik különbség e háborúk számában keresendő. A honfoglalás előtt, s utána 955-ig (970-ig) a magyarok szinte minden évben vezettek hadjáratot valamerre (néha több irányba is egyszerre). Ezzel szemben 1000 után a hadjáratok száma jelentősen csökkent, még ha a gyakoriság több tényezőtől is függött (az uralkodó személyétől, politikája jellegétől, a külpolitikai háttértől stb.). A hadjáratok célja, jellege is változott: 970 előtt a zsákmányszerzés volt a fő, szinte egyedüli motívum, míg 1000 után az ország, illetve a királyi hatalom megvédése, a szövetséges megsegítése stb. lényegesebb motívumokká váltak, mint a zsákmányszerzés. E különbségeket azzal indokolhatjuk, hogy magában a társadalomban és az életmódban történtek lényegi változások, a szabadok jelentős része letelepült életmódra kényszerült, adóztatásukkal az állam állandóbb bevételi forrásokhoz jutott, mint a mindenképpen bizonytalan kimenetelű, bár sokszor jelentős zsákmányt vagy annak megváltásaképpen hadisarcot hozó kalandozások révén. Mivel a magyar társadalom immár maga is képessé vált azon termékek előállítására, amelyeket korábban el kellett erőszakos úton ragadnia más társadalmaktól, a hódító akciókra kevéssé vagy más formában volt szüksége. A hódítás immár a magyar állam területének, a magyar király, a dinasztia fennhatóságának kiterjesztését jelentette, s nem alkalmi rablóakciókat. A XI-XII. századi magyar külpolitika alapvető célja az volt, hogy biztosítsa a magyar állam fennmaradását, önállóságát és lehetőség szerint újabb területeket, tartományokat szerezzen, kapcsoljon a Magyar Királysághoz. 20