Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1998. Sectio Historiae.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)
A fenti adatok jól érzékeltetik, hogy az oppidum népesedéstörténefének ez a korszaka két jól elkülöníthető részre oszlik. Első felét a stagnálás és a lélekszám visszaesése jellemzi, a másodikat erőteljes növekedés. Az 1787-től 1821-ig terjedő időszakban feltűnően lelassult a népszaporulat, sőt 1806-1810 között száz fővel csökkent Gyöngyös lakossága. Elképzelhető, hogy a városi társadalom egy szűk rétege valamilyen oknál fogva nem került összeírásra, de az is lehet, hogy elvándoroltak. Feltűnő mindenesetre, hogy a népességcsökkenés majdnem teljes egészében a város tulajdonában lévő Bene-puszta lakóit érintette. A XIX. század elejéig a gyöngyösiek az oppidum régi belterületén, árkain, sövényein belül próbáltak elhelyezkedni, mindinkább földarabolva az egyébként is szűk telkeket. A teljes telítődés II. József idejére végbement és a népességszám növekedése leállt. A további terjeszkedést a beépíthető közföldek hiánya gátolta és a népesség gyarapodásának is útját állta. A választott tanács azért nem tudott házhelyet osztani, mert ekkorra a közterületek már sorra a földesurak kezébe kerültek. A XVIII. század fejlődését így hát hosszú, több mint harminc éves megtorpanás követte. Ez a megtorpanás időben egybeesett a nagy francia forradalom és a napóleoni háborúk nyomán kibontakozó mezőgazdasági konjunktúrával, amely országszerte a majorságok bővítésére, illetve jobb kihasználására sarkallta a birtokosokat. így volt ez Gyöngyösön is, ahol a határbéli - nem túl nagy kiterjedésű - majorságokat emiatt sem lehetett az 1820-as évek elejéig házhelyosztásra felhasználni. A házhelyhiányon túl a növekedést az egész országra jellemző tényezők is hátráltatták. Ilyen volt a francia háborúk vérvesztesége a főleg hegyvidékeket súlytó katasztrofális termés 1816-1819 között és az ebből fakadó éhínség. A szakirodalom közhelyszámba menő megállapítása, hogy a népességfejlődésben a stagnálás is visszaesést jelent. Beszédesen bizonyítja ezt Gyöngyös és Eger példája. A megyeszékhely ugyanis 1812-ben már húszezer főt számlált, ami II. József idejéhez képest 20%-os gyarapodást jelentett. 2 2 Ezzel szemben a mátraaljai oppidum 1810-re még az 1787-es lélekszámát sem tudta megtartani. Az is igaz viszont, hogy a püspöki város is elérte a telítettségi szintet és lélekszáma a reformkorban tovább nem nőtt. Eszterházy Miklós két telepítési akciójának eredményeként az 182l-es évektől gyors népességnövekedésnek lehetünk tanúi. Az uradalom a város fertályain kívül a Solymos utcai egykori temető mellett 22 hold majorsági szántóföldet osztott telkekre és taksásai közül a házhelyigénylőket szerződésben kötelezte arra, hogy két éven belül felépítsék házukat. A szorgos munka eredményeként az osztás után már egy évvel, 1821 -ben az oppidum jegyzőkönyve azt adta hírül, hogy „a város harmadik fertálya máris majdnem 130 házakkal kijjebb terjedett. " 2 3 Az 1830-as, 1840-es években tovább 124