Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1995. Sectio Historiae.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)

Nagy József: Adalékok a parasztság társadalmi átrétegződéséhez az 1950-es években

vetkezetekben a kis és középparasztok száma. Az arányuk azonban alig változott. 1952-ben az 1956 előtti szövetkezeti szervezés legnagyobb felfutása idején 5110 termelőszövetkezetben 282.847 család volt, de ezeknek kétharmada 7 holdon aluli területtel lépett a szövetkezetbe. A szövetkezetek azonban minden elvi támogatást megkaptak. A járási mezőgazdasági osztályok előírták, hogy mikor szántsanak, mikor vessenek, meghatározták a termelendő vetemények holdmennyiségét. A mindennapi munkában pedig a gépállomások siettek a szövetkezetek segítségére. A szövetkezeteknek ugyanis nagyobb teljesítményű erőgépei nem lehettek. A szovjet tapasztalatok azt bizonyították, hogy egy traktorral, vagy cséplőgéppel a szövetkezet esetleg külső tagnak is végezhet bérmunkát, ez pedig már szüli a kapitalizmust. 1948-ban tehát létrehozták az állami gépállomások hálózatát, amelyeknek az volt a feladata, hogy elsősorban a szövetkezetek földjein, megfelelő térítés ellenében a gépi munkát elvégezzék. Megyénként 4-5 gépállomást hoztak létre, általában 10 traktorral és a hozzá szükséges munkagépekkel, s feladatukat 15-20 falu határában kellett volna ellátni. 1950-ben már 361 gépállomás volt az országban, a traktorok száma pedig 1954-ig 17.670-re emelkedett. Egy traktorra azonban így is közel 900 hold szántóterület jutott. Ennek a feladatnak a gépállomások megalakulásuktól kezdve nem tudtak maradéktalanul megfelelni. Nagy volt a távolság és a szervezetlenség, később pedig a megművelendő földterület. A gépállomásnak kellett volna elvégezni a szántást, vetést, aratást, cséplést, a kapás növények legalább kétszeri kapálását. Az azonos típusú munkák azonban egyszerre jelentkeztek minden gazdaságban, tehát időben elvégezni lehetetlen volt. Gépi munka nélkül a szövetkezetek nem boldogultak, az állam által megállapított terményárak viszont annyira alacsonyak voltak, hogy abból nagyobb arányú gépi munka igénybevétele nem volt lehetséges. Maradt tehát az őszi, vagy tavaszi szántás, a kalászos és kapás növények vetése, esetleg az aratás és cséplés. Az aratást azonban a szövetkezetek többsége hagyományosan, kaszával végezte. Az aratással egyidőben kellett azonban a kukorica, cukorrépa és más ipari növények második kapálását is elvégezni. A kettő együtt azonban már meghaladta az egyszerű gazdasági felszereléssel is gyengén ellátott gazdaságok képességeit. Mire a kapálásra sor kerülhetett, a kultúrnövény nem látszott ki a gaz közül, s kézi erővel rendben tartani a gazdaságot nem lehetett. Mire az őszi betakarításra sor került, az egybe esett a szántás-vetéssel, s gyakori volt, hogy a kukorica törésére csak télen került sor. Természetes, hogy ilyen körülmények között a szövetkezetek nem lehettek példaképek és vonzóak az egyéni gazdák előtt. Terméseredményük és jövedelmük mélyen alatta maradt az egyéni gazdálkodóknak, az eredménytelenség következtében laza volt a munkafegyelem is. A szövetkezeti tagok ha magukat és családjukat fenn akarták tartani, kénytelenek voltak jövedelmüket máshol biztosítani. 77