Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1995. Sectio Historiae.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)

Kiss László: A zsidó emancipáció előtörténete Nyugat- és Közép-Európóban (a 18. század 2. felében)

nyiban tűrték meg, amennyiben megnyilvánulásaik nem zavarták a törvény által előírt közrendet. Az állam által eltartott katolikus egyháztól eltérően a protestánsoknak és a zsidóknak meg kellett elégedniük a saját eszközeikből fenntartott felekezeti intézményekkel. Hannah Arendt egyenesen úgy fogalmaz, hogy „a zsidók kinyilvánított barátai kizárólag azok a konzervatív írók voltak, akik elítélték a zsidóellenes vélekedéseket „mint a tizennyolcadik század divatos nézeteit". A jelzett „divatos nézeteket" hangoztató francia emancipátorokat sem „a zsidók iránt érzett hirtelen megnőtt megbecsülés vezette - írja Stephen J. Roth s nem is az a sürgető vágy, hogy orvosoljanak egy rendkívüli igazságtalanságot; őket az általános egalitárius szenvedély vezérelte." Ugyanis a zsidó emancipáció ellenfelei és hívei - paradox módon - egyaránt „a zsidó mássággal szemben érzett ellenszenvükből" indultak ki, ám ennek megszüntetésére szögesen eltérő orvoslatot javasoltak.

1

J Komoly ellentétek feszültek a déli városokban élő, kiváltságolt és a nagypolgárságba már többé-kevésbé asszimilálódott szefárdok, valamint az Elzászban és Lotharingiában megtelepedett - jiddis nyelvű, kb. 30000 főt számláló, asszimilálódni nem akaró, zárt - askenáz zsidó közösségek között. Mivel az egyenjogúság megadásának legfontosabb feltételéül megszabott identitás-feladást, vagyis a francia nemzetbe való gyors beolvadást a délvidéki zsidók de facto már teljesítették, az Alkotmányozó Gyűlés 1790. január 28-án először számukra biztosította a francia polgárjogot. A parasztoknak továbbra is pénzt kölcsönző, s egyéb tekintetben is hagyományos módon élő elzászi zsidók - hosszú viták után - csak 1791. szeptember 27-én kapták meg az egyenjogúságot.

2

0 A kétféle zsidó csoport közötti mély ellentét egyébként már korábban jelentkezett. Jól kitapintható ez például a Voltaire és a gazdag bordeauxi zsidó, Isaac Pinto között zajlott híres vitában. Kora felvilágosítóinak ez a jeles zsidó képviselője egyebek között leszögezte, hogy az általuk is megvetett, „német" askenáz zsidóktól eltérően ők „távolról sem éreznek legyőzhetetlen gyűlöletet az őket megtűrő népekkel szemben". Éppen ellenkezőleg, úgy érzik, annyira azonosultak már ezekkel a népekkel, hogy sokkal több közösséget éreznek velük, mint eltérő öltözködésű, szakállas stb. hitsorsaikkal. Sőt, a portugál és spanyol zsidók már szakítottak is „a többi nemzet zsidóival", mert például „amenynyiben egy portugál zsidó Hollandiában vagy Angliában feleségül venne egy német zsidónőt, azonnal elvesztené kiváltságait..."

2

1 Ezek ismeretében nem tekinthető véletlennek, hogy a szefárd zsidók élesen tiltakoztak a nemzetgyűlésnek a „keleti" zsidók számára is egyenlőséget biztosító fenti rendelkezése ellen. S immáron az sem tűnik paradoxonnak, hogy más megfontolásokból ugyan, de mindkét zsidó csoport ellenezte az emancipációt, amelyet tehát akaratuk ellenére kellett végrehajtani! Erre utal Mirabeau érvelése az Alkotmányozó Nemzetgyűlés előtt: „Uraim, önök azért nem nyilvánítják állampolgárokká a zsidókat, mert ők 155