Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Tanulmányok a társadalomelmélet köréből (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)

Loboczky János: A "műalkotások saját világa" Lukács György Esztétikájában

20 tükröződései (pl. a Zene húros-, ütőhangszerekre és celestára vagy a Divertimento). A figyelemre méltó az, hogy ugyanilyen szabályosságot lehet felfedezni például a fenyőtobozokon a csigavonalak rendszerében vagy a napraforgó tányérján elhelyezkedő spirálok számában. Hz a zenei formaelv nyilvánvalóan nagyban hozzájárul az említett művekben az egynemű közeggel kapcsolatban már említett "egy közös nevezőre" hozáshoz. Még egy vonatkozást emelnék ki a zene egynemű közegének lukácsi fejtegetéséből. Az autonóm zene kifejlődése nem jelenti azt, hogy megszűnt volna a zene. a tánc és a szó (ének) egymáshoz társulása. Ezt bizonyítja már maga az opera műfaja is, még inkább a wagneri kísérlet az "összművészet" megteremtésére. Lukács érzékenyen tapint rá az itt megnyilvánuló problematikusságra. Szerinte a wagneri művészet éppen eredeti szándékai ellenében vált érvényessé, zenedrámái az opera egyik válfajának tekinthetők. Bartók Cantata profanája pedig számára azt példázza, hogy megvalósulhat művészileg különnemű közegek katartikus hatást kiváltó szintézise.^ Ez a példa persze a szó és a zene viszonyának bonyolultságára is rávilágít. A zene ahhoz a költőileg átalakított nyelvhez kapcsoltklik, amelyben a szavak, mondatok eltávolodnak a "tiszta fogalmiságtól", érzékletességük válik döntővé. Ugyanakkor a költői nyelv önmagában nem elég ahhoz, "hogy a zene meghatározatlan tárgyiasságát (kiemelés tőlem) olyan fokon világítsa meg, amely éppen mint mértékviszony, mint a feltétlenül szükséges minimum és a pontosan elhatárolt maximum közötti mozgástér képes volna arra, hogy ily módon segítse a zenei megformálást".'^ Témánktól messzire vezetne, ha most részletesen elemeznénk irodalom és zene ellentmondásos viszonyát. Ennél fontosabb itt szemügyre venni közelebbről is idézetben felmerült meghatározatlan tárgyiasság kategóriáját. Lukács a többi esztétikai kategóriához hasonlóan ennél is rávilágít a mindennapi élettel és a tudománnyal való tágabb összefüggésekre. Kiemelendőnek tartom ebből azt a gondolatot, hogy a helyes meghatározásoknak minden esetben tartalmaznia kell a meghatározatlanság mozzanatait is. Ez persze nem jelentheti a meghatározás "homályosságát", csak mozgásteret enged az elmélet és gyakorlat fejlődése számára. A művészi alkotói folyamatban szintén megfigyelhető a meghatározások átmeneti jellege, egyfajta önkorrekció. A kész műalkotás ugyanakkor lényegileg végérvényes objektiváció. Ez még sajátosabb jellegűvé teszi az esztétikai szférában érvényesülő meghatározatlan tárgyiasságot. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy az egynemű közegek különbözőségei, az esztétikai szféra pluralizmusa eleve lehetetlenné teszi az itt felmerülő problémáknak egy általános "szabály" alá rendelését. Lukács ezért az egyetlen járható utat követi, a meghatározatlan tárgyiasságban rejlő ellentmondásosság konkrét kifejtését.