Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Tanulmányok a társadalomelmélet köréből (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)

Loboczky János: A "műalkotások saját világa" Lukács György Esztétikájában

18 elemzés a konkrét leíráson keresztül jól példázza a jelentős alkotásokban mindig megnyilvánuló magas fokú egység és különbözőség közti feszültséget. A műalkotásoknak ez a jellemző vonása az egynemű közeg egy eddig még csak utalásszerűén jelzett sajátosságához vezet el, a befogadói emóciók irányításának folyamatához. A hétköznapi életben az embert megszámlálhatatlan, egymástól eltérő impulzus éri, míg a műalkotás egynemű közege meghatározott irányba vezeti le sokszínű élményeit. Az egynemű közeg eközben szoros "együttműködésben" dolgozik a kompozícióval. Ez utóbbi ugyanis szándékolt tartalmát éppen az adott művészeti ág egynemű közegének sajátos mozgásterén belül képes érvényre juttatni. Ez a mozgástér persze sokféle művészi lehetőséget rejt magában. A művészet végső soron olyan emberi világot ábrázol, amely "gazdagabb" és rendezettebb, áttekinthetőbb a mindennapi élet világánál. Hogy azután ez milyen szinten valósul meg, az nem utolsósorban attól függ, miként sikerült az egynemű közeg segítségével egy közös nevezőre hozni a műalkotás "zárt" világának különböző mozzanatait (legyen itt szó akár egy dráma szereplőiről, egy festmény alakjairól vagy egy szimfónia tételeiről). Külön is figyelmet érdemlő a zene egynemű közegének az elemző bemutatása az Esztétikában, ahol Lukács az esztétikai mimézis első számú "határeseteként" tárgyalja a zenét. Határeset annyiban, amennyiben látszatra "semmit" sem ábrázol. Az Esztétika viszont a közkeletű felfogással szemben a zene mimetikus jellegét hangsúlyozza. Ezzel összefüggésben a zene történelmi voltát is kiemeli. Joggal hivatkozik itt arra Lukács, hogy az európaitól minőségileg különböző, például keleti hangrendszerek, újabban pedig az atonális zene meghatározott társadalmi-történelmi helyzetek jelzéseként jelenik meg. így szembefordul a zenét közvetlenül a természeti jelenségekből származtató elméletekkel. Nem véletlenül idézi alátámasztásként Adorno fejtegetését: "A zenei eszköz történelmi tendenciájának elfogadása ellentmond a zene anyagáról kialakított hagyományos felfogásnak. Ezt az anyagot fizikailag és persze hangpszichológíailag definiálják mint a zeneszerző számára mindenkor rendelkezésre álló hangzatok összességét. De ettől még a kompozíciós anyag éppoly különböző, mint - hangkészletüknek megfelelően — a nyelvek. Ez az anyag a történelem során nemcsak leszűkül és kibővül, hanem összes specifikus vonása a történelmi folyamat jegyét viseli magán."' ' A zene történeti jellegére most csak egy példát említek. Már az ókori Kínában az egymást követő generációk erőfeszítéseinek tulajdonították a zenei hangok rendezett világának a megteremtését. Emellett nem véletlenül tulajdonítottak itt különleges jelentőséget a zenei szabályoknak, a hangok rendjének. Nyilván az ázsiai típusú társadalmakra jellemző merev, hierarchikus, stagnáld társadalmi viszonyokkal hozható összefüggésbe az, hogy úgy hitték, a birodalom sorsa függ az említett