Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Tanulmányok a társadalomelmélet köréből (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)

Loboczky János: A "műalkotások saját világa" Lukács György Esztétikájában

19 szabályok betartásától. Ez ugyan csak egy kiragadott példa, de jól érzékelteti a zene történeti jellegét. De miben rejlik a zene specifikus mimézise? Lukács az ókori görög hagyományokra is támaszkodva vallja, hogy a zene az emberi bensőséget mint olyant "utánozza". Tárgya tehát az ember érzelmi élete. Az "izgalmas" probléma viszont éppen az, hogy míg ebből a szempontból a zene a "legszubjektívabb" művészet, másfelől egynemű közege talán a "legobjektívabban" adott a zeneszerző számára. A hangviszonyok szabályosságai bizonyos fokig "szigorúan kötik" az alkotót. Természetesen a nagy zeneszerzők mindig kitágítják a formaeszközök mozgásterét (a maga idejében Beethovent is érte az a vád, hogy úgy komponál, mint aki nem ismeri az összhangzattant). A zenére is érvényes, hogy a szabályok akadémikus betartása még önmagában nem eredményez jelentős műalkotást (szonátaformában például bizonyára rengeteg közepes darab született, szemben a néhány Kreutzer-szonáta nagyságrendűvel). Lukács tehát hangsúlyozottan történeti jellegében vizsgálja a zenét. Bemutatja a zenének mint önálló művészetnek a genezisét, de felvillantja e művészeti ág mimetikus lényegének és a történelmi fejlődésnek az összefüggéseit is. Az utóbbihoz tartozik annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy miért vált a zene az újkor tipikus művészetévé. A zenei mimézis kettős jellegéből lehet kiindulni: az érzések, indulatok, amelyeket a zene kifejez, eredendően a valóság visszatükröződései. Maga a bensőség tehát a társadalmi fejlődés terméke. A polgári társadalom létrejötte különösen hozzájárult az emberi bensőség "felszabadulásához". Ez a helyzet teremtett olyan művészeti szükségletet, amelyet a zene különösképpen ki tudott elégíteni. Sőt arra is képes, hogy még a bensőséget nyíltan elnyomni törekvő korszakokban (például az ellenreformáció időszaka) is rendkívüli magaslatokat érhet el: "a nyíltan és tartalmilag meghatározottan megnyilvánuló bensőség elnyomásának éppen ez a formája segíthette elő a zene kezdődő felvirágzását. Ez a megállapítás a zene emocionális egyértelműségének és lehetséges intellektuális inkognitójának szintézisén alapul, amely rejtekutaktól. zsákutcáktól, konfliktusoktól, kompromisszumoktól, tragikus összeütközésektől kímélheti meg a zenét ott is, ahol ilyesmit az irodalom vagy a képzőművészet csaknem egyáltalán nem kerülhet el".'^ A zene egynemű közegéről szólva hadd jegyezzem meg, hogy esetenként a zenei kompozíció és a természeti formák között meglepő párhuzamokat lehet felfedezni. Lendvai Ernő Bartók-könyvél>en például joggal idézi Bartókot: "Mi a természet nyomán alkotunk."'^ A szerző ugyanis "mikroszkopikus" elemzéseivel azt tárja fel, hogy a legjelentősebb Bartók-művek formai szempontból az ún. aranymetszés-szabálynak a