Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1989. 19/1. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 19)

Loboczky János: A befogadói élmény Lukács György esztétikájában.

- 53 mennyire modellje minden társadalmi tevékenységnek. Ott ugyanis "minden szó, minden mondat egyszerre tárgyiasulás (megformálás) és külsővéválás Q (a költői személyiség kifejezése)". Az alkotó szempontjából a következő kettősséget állítja a középpontba Lukács már az Esztétikába

n is. A művész is benne él a mindennapok világában, a partikularitásban. Neki is éppúgy a "pusztulás terhe mellett" válaszolnia kell a jelen létkihívásaira. Ráadásul ez a művészet oldaláról sem elhanyagolható: "... a művészetben gyakran döntően nagy szerepet játszottak olyan ösztönzések, amelyek eredetileg a mindennapi élet szükségletei, durván, pusztán életszerűen kifejezett problémái, primitív elemei és tendenciái voltak..." — fogalmazza meg majd az Ont

ológ

iában Lukács. Mindemellett a művészi alkotásnak éppen az a lényege, hogy a művész "felfüggeszti" átmenetileg partikuláris létét, mindennapi tevékenységformáit, így képessé válik az emberiség fejlődésének magaslatára felemelkedni. Az emberiség nembeli lényegét csak azáltal képes megragadni, hogy nem marad meg a jelen kicsinyes gondjainál. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a művész valamilyen különálló, "transzcendens" közegben mozog. Ha így lenne, képtelenné válna arra, hogy érzékelje a valódi élet kezdetben még csak rejtetten jelentkező fordulatait, a történelem sorskérdéseit. A művészi érzékenységnek a jelzett kettős gyökerét tehát csakis egy dialektikus ellentmondás fejezheti ki reálisan: az alkotó a nembeli lét "magaslatain" éppúgy legyen otthonos, mint a partikuláris létben. Szárnyaló szellem, de hús-vér ember is legyen. Lukács behatóan foglalkozik azzal, hogy a szubjektum-objektum-viszony kiegyenlítettségének milyen feltételei vannak a művészi alkotásban. A művészi létmód kettősségéről már volt szó. Most arról a problémáról szólnék, amelyet Lukács Goethe nyomán az ember "mag- és héj-léte

" elnevezéssel illet. Lényegében arról van szó, hogy az ember személyisége alkalmas-e a világ adekvát visszatükrözésére. Ez persze mind az alkotó, mind a befogadó szempontjából lényeges. Az ember "magvassága" képessé teszi őt a világ defetisizáló, a partikularitáson túli felmutatására. A "héjlét" ezzel szemben a legkülönbözőbb társadalmi fétisek előtti meghajláshoz vezet. Emellett a szubjektivitás és az objektivitás végleteinek az uralmát is jelenti az utóbbi kifejezés. Ehhez a kategóriapárhoz szorosan kötődik a benső és külső egysége a művészi visszatükrözésben.