Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1987. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 18/04)
Király Gyula: A gyakorlati képzés elméletéből
- 68 HAGYOMÁNYOS VAGY ÚJ? Egyik tanulmányában dr. Kovács Sándor a pedagógiai képességek fejlesztésének eddigi stratégiáit tekinti át. A felvázolt főbb utak, stratégiai koncepciók látása elengedhetetlen a tantervkészítési, s főleg az intézményi szintű tervezéshez, s így ez az áttekintés alapvető és konkrét segítséget nyújt mindkettőhöz. A tanulmány három eddigi stratégiát említ, és rajzolja is meg azokat; egyet konkrétan elemezve (a) "hagyományos" , a másik kettőt inkább leírással, amelyeket talán (b) "laboratóriumi " és a (c) "jelenlegi " fogalmakkal illethetnénk. A leírt gondolatok mindenképpen előremutató jelentőségűek. Elméleti, értékelési szempontok azonban továbbgondolásra serkentenek. Vajon a vázolt történeti szakaszban valóban 3 stratégiáról beszélhetünk-e, vagy inkább csak kettőről? A hagyományosna k nevezett a nevelőképzési "célok" tükrében közelítette meg az 1970-es években a gyakorlati feladatokat. Vagyis egy sor pozitív tulajdonság, mint követelmény kitűzését jelentette, amikhez adaptálódtak a gyakorlati képzés feladatai. A második stratégián tulajdonképpen a kiscsoportos, mintegy "laboratóriumi" körülmények között végezhető, nevelői képességfejlesztő tréningek rendszerét lehet felfedezni. Noha természetesen, van e stratégiának is létjogosultsága, de a tanárképzésben csak kuriózumként, esetlegesen alakalmazható a nagy hallgatói létszám és a szűkös feltételek miatt. A jelzett harmadik stratégiának nincs elnevezése. A lényeg azonban — ami vezérli a most meghonosított gyakorlati képzést —, hogy a hallgatók minél több és többoldalú élethelyzetben kerüljenek kapcsolatba a nevelési folyamattal, a gyermeki személyiséggel, s az így szerzett tapasztalatok — párosulva az elmélettel — alakítsanak nevelői képességeket, pedagógiai személyiséget. A három stratégia lényegében csak kettőre "csökken". Az első és a harmadik ugyanaz. Azért, mert az 1970-es években folyó nevelési gyakorlatok ugyanúgy törekedtek a nevelési folyamat sűrűjébe vezérelni a hallgatókat, lehetőséget kínálva-keresve a természetes élethelyezetekbn való tapasztalatszerzésre. Az "eszményi nevelő"-vel kapcsolatos "célok", tulajdonságok szem előtt tartása akkor is reális volt, mert azok akkor is ténylegesen a társadalom
