Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1962. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 8)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: A nemzeti művelődés ügye 1790—91-ben

,,Az erősíteni pedig, hogy aki deákul nem tud, abból soha kész ember nem válik, megmutathatatlanul vagyon erősítve. Hány tanult okos ember nincsen az anglus, francia és német nemzetben, kik igen keveset, vagy talán éppen semmit sem tudnak deákul, mert. . . a nyelv egyedül csak vehiculuma okos vagy értetlen gondolatainknak egyik a másikunkkal való közlésére" [95]. A deák ellen, mint amely a magyar nyelv helyét bitorolja nálunk, szinte mindenki harcba száll. Nyilvánvalóan voltak védelmezői, hiszen még évtizedek múlva is lesznek, de ezeknek érvelését többnyire csak a haladó röpiratok érvelése mögött fedezhetjük fel. De ezek sem kívánják a latin azonnali teljes kiszorítását se a tudományból, se a közéletből, hiszen a „darvas könyv", a Báróczy „kettős beszélgetése" is csak a „deákság mennyire szükséges voltáról" beszél. Vedres István, a mérnök, elég határozottan támad: mennyire nincs igazuk azoknak, akik a deák nyelvben mintegy a régi szabadság, régi erkölcs biztosítékát látják: „De kedves hazámfiai! Soha ugyan a deák nyelv még annyira nem ment országunkban, mint e közelebb mult 50 esztendők alatt, de sohasem is készülgettek alattomban édes hazánk oly irtóztató romlására, mint ez idő alatt" [96]. Hiszen éppen a német nyelv behozása megmutatta, hogy a deák hivatalos nyelvet milyen jól lehet mással is helyettesíteni: „miért nem vihetné tehát nemzeti nyelvünk végbe mindazt, amire csak a deák, német és más idegen nemzetek nyelve alkalmatos" [97]. A haladás szószólói mégsem óhajtanak a deákság híveivel egészen tengelyt akasztani. Vedres is megnyugtatni igyekszik őket mérsékletével: „Nem akarjuk mindazonáltal a deák nyelvet annyira eltörleni országunkban, hogy annak még emlékeztető jele se láttassék maradékainknál. . . megadjuk mindazt, amit addig érdemlett a deák nyelv nemzetünknél, mind pedig, amit ezután kívánhat tőlünk. Azon háládatosságot, mellyel eddig viseltettünk hozzá azért, hogy ennyi pallérozottságra segítette nemzetünket, soha sem fogjuk, tőle megtagadni. . ." [98] Jellemző a helyzetre, hogy Batsányi többször idézett Tudósításában, mellyel előfizetőket kívánt toborozni a Magyar Museumnak, szükségesnek tartotta igen nyomatékosan megjegyezni: „.. .bizonyos okok s tekéntetek miatt kéntelenítettük szándékunk iránt ime világos kinyilatkoztatást előrebocsátani: hogy mi teljességgel nem a deák nyelvnek megvettetését s kiirtását irányozzuk, (amint némely gyanakodó jámborok minden ilyenféle igyekezetről vélekednek), sőt mi annak tudását nemcsak hasznosnak lenni esmérjük, hanem több tekintetekre nézve szükségesnek is valljuk. . ." [99] A latin nyelv kulturális szerepére, illetve az erről folyó élénk vitára az iskolaüggyel kapcsolatban még visszatérünk. Itt most a régiek és modernek magyar vitájának néhány mozzanatára utalunk még. Ismeretes, hogy az antik költészet nálunk a 18. század végéig vitathatatlan norma és minta marad. Igazában majd csak a romantika számolja fel pl. az antik „topos-okat. Bessenyei is elismeri, hogy Vergilius utolérhetetlen nagy költő s csak azt bizonygatja, hogy a francia és angol filozófusok a bölcselkedésben már régen túlhaladták. A deák szóban tehát nincs semmi bűverő, mert „a francia, anglus szóban ezerszer mé239-