Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1962. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 8)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: A nemzeti művelődés ügye 1790—91-ben

zését, mely mind lelkeinket megnemesíti, mind pedig az egész világot körülöttünk gyönyörűbbé tészi. . ." [88]. A költők, az írók és a tudósok csaknem egy sorban álltak ekkor, literatorok voltak valamennyien. Osvald Zsigmond például a tudósok dicsőségét zengi a költőkéhez hasonlóan: ,,A szólás és írásbeli becses természeti szabadságnak eleven eszközei a tudós férfiak. Ezek azok, kik ösvényeinket elméjeknek s bölcs írásaiknak szövétnekével világosítják." A lámpást-tartók iránt is hálásaknak kell lennünk, mennyivel inkább azok iránt, „akik elméiknek szövétneket tartanak és mint egy vezérlő angyalok a setétségnek völgyén által vezetnek bennünket az életnek minden ínségei között mind e világi boldogságnak, mind pedig a jövendő örökké valóságnak óhajtott révpartjára" [89]. Természetesen csak a nagy költők hivatala ilyen méltóságos és nagyszerű. Vannak viszont, akik tehetség nélkül nyúlnak a tollhoz, s nálunk különösen e korban, csupa hazafiúi buzgalomból is különösen megszaporodnak a dilettánsok és a fűzfapoéták. Az igazi író és költő méltóságának megvédésére éppen azért nagy hévvel támad ki már Kazinczy Gessner-fordításának előszavában, Batsányi pedig nevezetes Tudósításában. A Mindenes Gyűjtemény egy híradása szerint valaki 20 aranyat tűzött ki jutalmul egy Montesquieu fordításért. „Sajnos, teszi hozzá a lap, hogy oly kevesen követik a szép példát, sőt némelyek a legszebb szándékot is elnyomják, úgyhogy a magyar íróknak a fogságból megtért zsidókat kell utánozniok, kik a szamaritánok ellen egyik kezükben fegyvert voltak kénytelenek tartani, másikkal pedig az elpusztult Jeruzsálem falait rakni" [90]. A magyar író valóban úgy érzi, hogy a magyarság elpusztult Jeruzsálemét kell neki újjáépítenie. A legtisztább és legtulzóbb formában Kisfaludy Sándor fejezi ki ezt a fajta nemzeti írói öntudatot 1792-ben Skublich Imrének írt levelében. Beutazza hazáját s közben látja, hogy több az országban a nem magyar, mint a valósággal magyarok. „Vége, gondolám, a magyar nemzetnek. . . S ezen szívemet szaggató órámban. . . eltökéllettem magamban, hogy én szegény magyar nemes ifjú, de azon régi igaz magyarok ivadéka, kik a magyarnak itt hazát szereztek. . . szívem véréből, hazafiúi érzelmeimből, mint a selyembogár gyomrából fonalat fonok, melynél fogva veszni indult magyar nemzetiségünket magyar nyelv, érzés és írás által, ha csak idővel is, tovább életben tartsam. Magyarul fogok írni, és csak a szívekhez szóllani" [91]. Ez a felfokozott hivatástudat szép vonása a magyar irodalomnak, de a nemzeti élet egészét tekintve nem mondható egészséges jelenségnek. Arra mutat, hogy a politikai és gazdasági, társadalmi élet terén a nemzetnek hosszú időn át nincs módja a cselekvésre, s ezért megoldatlan problémái olyan területre tevődnek át, amely viszonylag akadálytalanul fejlődhetik a kedvezőtlen viszonyok között is. Ez pedig még a kultúra ágai között is csak az irodalom, a nyelvművelés, a nyelvújítás. Még a pedagógiai érdekű gondolkodás is erőteljesen irodalmi formát ölt és így nagyobb publicitásra is tesz szert. 237-