Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1962. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 8)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: A nemzeti művelődés ügye 1790—91-ben

Fridrik szokta volt mondani. Hát a mi nyelvünk. . . de azért ebben az állapotjában is szebb és alkalmasabb nyelv a legkipiperézettebb német nyelvnél" [37]. A lengyelek, akiknél a nagy szejm ugyanebben az időben végzi munkálatait, a párhuzamos negatív példa: a magyarral egyetemben a lengyel ragaszkodik a legtovább a latin hivatalos nyelvhez, meg is látszik sorsán és műveletlenségén! Gáti István felsorolja a legpallérozottabb és legboldogabb nemzeteket, az angolt, a franciát, a németet, melyek a maguk nyelvét gyarapítják: „Azok pedig boldogtalanabbak, amelyek azt elmellőzik idegenért, mint a magyar, lengyel, és ahhoz képest is boldogtalanok, amint azt elmellőzik" [38]. Röpiratának egy másik helyén a deák nyelv híveivel vitatkozik, akik többek között azt állítják, hogy a deák nyelv eltörlésével „megolcsódnék a tanult ember, minthogy semmi különbség nem lenne a köz és tanult ember között." A felelet: „más nemzet felett tud szegény nemzetünk és a lengyel deákul:: de ugyan azért van más nemzet felett való ritkasága is a nagy embereknek köztünk" [39]. De a lengyelek hasonló sorsa nem lehet vigasztalás számunkra. A világosság terjed Nyugaton, Keleten, virágzanak a tudományok. Méltán szakad fel a magyar ajkáról a keserű kiáltás: „Mitől van az, hogy ebben a megvilágosodott században is, ebben a mindenféle tudományoknak tavaszában is egyedül a mi magyar hazánk literaturája elő nem mehet" [40]. „Hát mi ugyan alábbvalók lennénk-é?" [41] kérdi keserűen a bécsi testőrtiszt. A legnagyobb keserűség és a léleknek ösztökélő tüskéje, hogy már csak mi vagyunk hátra. Csokonai néhány évvel később keletkező ódája, a Marosvásárhelyi gondolatok, jutnak az embernek az eszébe, mikor Osvald Zsigmond sorait olvassa: „Valóban nagy kisebbségére szolgál nemzetünknek, hogy majd csak magunk vagyunk Európában, kik e részben hátra maradván, az anyai nyelvhez kötetett tudománybéli közönséges tökéletességben és az erkölcsi pallérozott ízlésben is felettébb hátra vagyunk." — Ez egyben példa a sok közül, miként alakul ki a nemzeti kulturális köztudatban egy-egy közhely, hogy számos megformáláson átesve végre a nagy költő lantján találja meg végleges és méltó megformálását. Rajta, nemes lelkek! álljunk ki a gátra, Már Európában csak mi vagyunk hátra, Hívnak magok után a többi nemzetek: Magyarok! derék nép! mit késtek? jöjjetek! Mit késtek? termékeny bennetek az elme, Forr szívetekben a dicsőség szerelme, Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok, S a békesség édes hasznát munkáljátok... Mégyünk, nagy nemzetek!... Törjük az akadályt, melytől nem mehetünk, Mi az emberiség kertjébe sietünk. Az 1790/91-es országgyűlésnek valóban van bizonyos nemzetközi visszhangja, mint a lengyel nagy szejmnek is. A külföld figyelme egy pillanatra reánk is irányul, legalább így érzi a kor magyarja. A Hadi és 224-