Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1962. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 8)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: A nemzeti művelődés ügye 1790—91-ben

E néhány jellemző vélekedés elegendőképpen megmutatta — úgy hisszük — a magyar rendi társadalom rendkívül ellentmondásos helyzetét a kulturális haladás, a megvilágosodás és felvilágosodás tekintetében. A legszabadabb lelkek, igen kevesen, a nyugati gondolkodók élcsapatának nyomában járnak, de a nemesség tömegei osztályérdekeik bűvkörében maradnak: belátják ugyan a kulturális haladás szükséges voltát a nemzetre nézve, de a tudomány fogalmát leszűkítik, a tudományt összebékítik a vallással és végső elemzésben egyenesen a vallás mellett döntenek a tudomány ellenében, mert attól várnak több segítséget az osztályuralom fenntartására. „Megyünk, nagy nemzetek!... Törjük az akadályt, melytől nem mehetünk, Mi az emberiség kertjébe sietünk." A nyugati nemzetek kulturális fejlettségéről szóló hírek, a felvilágosult s általában a tudományos gondolkodás terjedése egyre több ember előtt teszi nyilvánvalóvá a magyar kulturális elmaradottság tényét. Nagyon régi probléma ez nálunk. A Karthauzi Névtelen óta szakadatlanul elmélkednek nemzetünk legjobbjai, miért is maradtunk el műveltségben Európától. Bessenyei röpirataiban, a kassai Magyar Museum tervezett és végleges Bevezetésében tekintélyes helyet foglalnak el az elmaradottság magyarázatai. A helyes önismeretet, a nemzetnek hízelkedő önámítás felszámolását íróink a felemelkedés alapvető feltételének tartják. Nehezítik az önvizsgálatot és a magyar elmaradottság elismerését a külföld sokszor igazságtalan és túlzó vádjai, melyekkel szemben azonnal védekező álláspontra kényszerül a legelszántabb önkritikus is. Bessenyei mesterével, Voltairerel is vitába száll, de különösen vitára ingerelnek a szomszédos németek és méginkább a bécsiek fitymáló megjegyzései. 1790-ben főleg a Pestről elkergetett Hoffmann Alois Lipót egyetemi tanár magyarfaló, az udvartól sugallt pamfletjei keltenek ellenhatást, hiszen nemcsak hogy a legdurvább hangon támadja bennük a magyar nemesség elmaradottságát, hanem a valóságosnál nagyobbra fújja fel a németek kultúrateremtő szerepét [16]. Bessenyeihez hasonlóan, Decsy Sámuel is azzal a kérdéssel kezdi el a magyar kulturális helyzet elemzését, hogy vajon egyáltalán van-e a magyarban természettől fogva tehetség a művelődésre. E ponton támaszkodik a jobbindulatú külföldiek véleményére szembeállítva azt a minket mindig becsmérlő bécsiekkel. „Minden nemzetek, írja, egyen kívül, megismerik azt, hogy a természet minden tekéntetben adakozó vólt mihozzánk, és hogy mi nemcsak a fegyvernek, hanem a pennának forgatására is alkalmatos nemzet vagyunk, csak hogy alkalmatosságunk legyen természeti s elmebéli tehetségeinknek mivelésére" [17] (A kiemelés tőlem: N. L.) De éppen ez az alkalmatosság hiányzott Mohács óta, mert a nemzetnek örökösen háborúkat kellett viselnie szabadságáért. Az elmaradottság legkézenfekvőbb és a nemzeti hiúságot legkevésbé sértő oka tehát oly sok elmélkedésben: mi mindig háborúztunk vagy építettük elpusz218-