Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1962. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 8)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Rezessy László: A partitúraolvasás oktatásának reformja a pedagógiai főiskolán

Szükség van egy gyűjteményre, főiskolai jegyzet formájában, mely szisztematikusan rendezi az oktatás anyagát. Ha csak néhány darabot is, de minden félévben kapjon a hallgató renaissance, barokk, klaszszikus, romantikus és mai kórusmuzsikát. Egy ilyen antológia, — mint élő zenetörténet — hasznosan egészítené ki zenetörténet-tanításunkat. De a karvezető tanár munkáját is nagyon megkönnyítené, mert egy kötetben bőséges választékot találna tárgyának oktatásához. A hallgatónak sem kellene 3—4 kötetet cipelni az órára. (Nem ritkán felejtik otthon, ami hátráltatja a kollektív munkát.) Sőt a gyűjtemény darabjait úgy is össze lehet válogatni, hogy azokat a hallgató saját énekkarában is felhasználhassa. A legfőbb eredmény mégis az lenne, hogy a jól összeválogatott, kisebb oktatási anyaggal szélesebb zenei látókört, alaposabb szakmai műveltséget nyújthatnánk hallgatóinknak. Ügy gondolom, hogy egy ilyen antológia elkészítése tanszékeink reformmunkálatainak elengedhetetlen része. Partitúraolvasás-oktatásunk másik nagy, — eddig megoldatlan — kérdése a transzponálás. Hallgatóink szempontjából ugyanis a transzponálás jelenti a legnagyobb nehézséget. Mivel pedig a kulcsolvasást nem állította előtérbe kellőképpen a tematika, így az oktató tanár sem adhatta meg a szükséges segítséget, mellyel megkönnyíthette volna a hallgatók munkáját. De vizsgáljuk meg közelebbről ezt a kérdést! A program a transzponálással kapcsolatban a következőket mondja: „A partitúraolvasás gyakorlását összekötjük mérsékelt transzponálási feladatokkal." Ez üyen formában reális, józan és igen hasznos követelmény. Az élet ugyanis gyakran állítja a karvezetőt, a zongorakísérőt, a zenei nevelőt olyan feladat elé, hogy adott darabot 'kis vagy nagy szekunddal, esetleg kis, vagy nagy terccel feljebb, vagy lejjebb kell eljátszania. A transzponálás tehát, mint követelmény, életszerű, szükséges és ugyanakkor nagy mértékben fejleszti a zenei műveltséget. Ha azonban a tematika IV. félévi anyagát (a tárgy Oktatásának második féléve) vizsgáljuk, ez a mondat tűnik szemünkbe: „Partitúrák és könnyű kíséretek transzponálása kis és nagy tercig fel és le." Ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy egy adott darabot nyolc különböző hangnembe kell a hallgatónak áthelyezni és begyakorolni. Ez a követelmény maximalistának látszik és a fenti körülmények között, — kellő megalapozás nélkül — az is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy hallgatóink egy része gyenge zongoratudással jön a főiskolára, képünk lehet a nagy problémáról, melyet a transzponálás hallgatóink számára jelent. Kodály Zoltán a Zeneművészeti Főiskola 1953. évi záróünnepségén így nyilatkozott a transzponálásról: „ ... Backhaust itt nagyon megbámulták, mikor kiderült, hogy Bach: Wohltemperiertes Klavier c. előjáték és fuga gyűjteményének bármely darabját, bármely hangnemben el tudja játszani. Pedig ahhoz nem kell egyéb, mint megszokni a relatív gondolkodást. Aki kezdő korától megtanulja kis darabját más hangnemben is eljátszani, nem 120