Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1961. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 7)

III. Tanulmányok a természettudományok köréből - Dr. Udvarhelyi Károly: A földrajzi táj dialektikus problémái

és a többi értékes anyagot. Szorosan a tájhoz tartozik (müködésbeli jelentőséggel) az a mélységi szint, ameddig a növények gyökere lehatol, ameddig az állatok furkálnak, és ameddig a külső klimatikus hatások érvényesülnek (fagy, állandó talaj jég, csapadékvíz, vadózus vizek, kondenzációs víz, talajvíz, a neutrális zónáig a napi és évi hőingás). A tájszintézis fokozatai A felszín alatt és a felszín felett működő tájalkotó tényezők kölcsönhatása és összefüggése (szintézise) az előbb jelzett alsó és felső határok közötti egész térre kiterjed („kölcsönhatás-szféra"). A szféra különböző magasságú és mélységű rétegeiben azonban a kölcsönhatásba lépő tényezők száma, mennyiségi és minőségi összetétele, valamint hatóereje egészen különböző. A szintézisnek fokozatai vannak, akár az összetétel gazdagságát, akár a tényezők hatásfokát vizsgáljuk. Az anyagok és energiák „összeütközésének" fő síkja a Föld felszíne, ezen a szinten alakulnak ki a fő ellentmondások. Itt a leggazdagabb a tényezők csoportosulása, leghevesebb az átalakulások folyamata. A Föld felszínén úgyszólván valamennyi tényező hatása érvényesül és összegeződik. Ezen a szinten szövődik bele az anyag és az energiák sokszínű mozgásába a biológiai élet egészen újszerű, változatokban mindennél gazdagabb mozgásformája. A földfelszín minősége és a besugárzás területi különbségei alapján itt különülnek el a földrajzi tájak (és zónák) is egymástól. Vizsgáljuk meg tehát a földrajzi szintézis különböző fokozatait az atmoszférában és a földfelszínen. a) A szintézis első foka. Az éghajlat „hordozója" a legkülső és igen ritka légrétegek (exoszféra) kivételével majdnem az egész légkör. Az atmoszféra különböző magasságú rétegeiben a levegő fizikai állapota is különböző, a folyamatok sem azonosak. Az exoszféra a napsugarakat gyakorlatilag mind átengedi, a kozmikus sugárzás ebben a magasságban a legerősebb. A sztratoszférában a sugárzásnak egy része már elvész. Az ózon — a három atomos oxigénmolekula a rövidhullámú (0,22—0,29 mikron hosszúságú) ibolyántúli sugarak nagy részét elnyeli, miáltal a napsugárzásnak mintegy 5 százalékát a földfelszíntől távol tartja. A napsugarak ezután a troposzférába érkeznek. Itt szenvedik a legnagyobb veszteséget, illetőleg átalakulást: a levegő vízgőz- és széndioxidtartalma a 0.78—4,00 mikronig terjedő hosszúhullámú (infravörös) sugarakat erősen megvámolja. A sugarak elnyelésén kívül komoly veszteséget okoz a szóródás és visszaverődés. A visszaverődés okozta veszteség — vastag rétegfelhőkön — a 70—80 százalékot is eléri. Végeredményben a tényleges napsugárzásnak (szoláris állandó 1,94 gcal/cm

2/min) mindössze 43 százaléka érkezik le a földfelszínre, ennek is egy része már csupán diffúz sugárzás formájában. A napenergiának ez a mennyisége — minőségileg is átalakulva - a légkör különböző rétegeinek, a levegő alapgázainak és a benne lebegő idegen részecskéknek összesített hatását viseli magán. .536