Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1961. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 7)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Némedi Lajos: Bessenyei György utóélete (I. 1772—1790)

mészét kicsiny hivalkodás, s magának hízelkedő gyengeség nélkül nem lehet, különben bennem ez bizonyosan nem találtatna, és verseid hiába volnának. De látod, mely jó dolog az a hivalkodás és gyengeség, hol a szomorú tudomány és mélység szerencsétlenít, noha naggyá tészen. — Élj, biztasd fáradt életemet, —• mondj szépet igazság helyett, és kevesebb lesz fájdalmom. Tudnod kell úgy is, hogy a valóság mindenütt szomorít, és csak szín gyönyörködtet bennünket mindenben." Ányos őszintén örül, hogy sikerült barátját megvigasztalni s már április 30-án felkeresi újabb költői levelével Budáról a Bugyin időző Bessenyeit. Sokkal jobban ismeri azonban, hogysem elhinné, hogy a filozófusnak sokáig nyugta legyen „űző gondolataitól." De tudom, rövid lesz szíved nyájassága, Megszomorít ismét véred bágyodtsága, S elsüllyesztvén elméd mélységes nagysága. Felvesz karjaira Jung szomorúsága... Mindent öszve futol tudomány szárnyain. . . De mit nyersz végtére mély gondolatiddal? Csatába jön szíved bús indulatiddal. — S Gellért tetejére ülvén musáiddal, Jajgatol Hunyadi s Buda játékiddal. . . Ez a „szomorúság" nem teljesen a mai értelmében veendő a szónak. Bessenyei maga egy helyen szinte egyértelmű kifejezésekként használja a „belső szomorúságot" az elmélkedéssel. A holmi V. fejezetében olvassuk: „Csak az az egy haszna van talán elmélkedésemnek vagy inkább belső szomorúságomnak, hogy indulataimat cselekedettel nem követem. .." A filozófus ajánló levelében is arról van szó, hogy az írót: . . .„a sok viszontagság, tanulás szomorúvá" tette. — Ányos is azzal vigasztalja barátját, hogy a sors végzése teszi egyik embert víggá, a másikat elmélkedően szomorúvá. Ez elől a végzet elől nem térhet ki a halandó. De a barátság szent érzése összeköti és felemeli a szíveket: „Éljünk mi a barátság boldogságával! nem esmértem még ennél tisztább gyönyörűséget. . ." Kevéssel ezelőtt Ányos még Orczyt, Barcsait és Bessenyeit üdvözölte mint a magyar irodalom megújítóit. Most, a Bessenyeivel folytatott levélváltás után, saját magát is odasorolja a sokszor meg nem is értett úttörők közé. A barátság a szép emberi érzés, amely összeköti emberileg az egy célra törekvőket. Ányos is így ír egy mondatában a barátság boldogságáról és mindjárt közös írói hivatásukról: „mondjuk meg magyarjainknak, mi a szép! éreztessük vélek, ha erővel elfordulnak is tőlünk! — lesz idő, hogy önként jönnek karjaink közé. Akkor, barátom, akkor fog a tisztább nap mosolyogni. . ." A sebzett szívűeknek csak a költészet hozhat igazán vigasztalást. „Miért ne lehetnénk mi is oly boldogok Apollo társaságába, —• ha csakugyan a szív tehet egy halandót szerencséssé?" — így fejezi be utolsó előtti költői levelét Ányos Bessenyeihez, néhány prózában írt, de verseinél költőibb mondattal. — Az utolsó levél már akkor keresi fel Besse.366