Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1961. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 7)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Szokodi József: Revizionizmus és osztályárulás

vényesülésének és az osztályharcnak az útját. Ez pedig a szocializmus megvalósításának forradalmi útja. A szocializmus győzelmének alapvető kritériuma, a volt uralkodó osztályok politikai hatalmának megdöntése és gazdasági kisajátítása, s a hatalomnak a proletáriátus kezében való összpontosítása, — a proletárdiktatúra. A szocializmus ellenségei a proletáriátus lefegyverzése céljából és önmaguk megnyugtatására is azt állítják, hogy a marxizmus egy korcs társadalmi elmélet, az emberi szellem történetének vad hajtása; ezért annak tudomásul vétele és követése mélységes erkölcstelenség és kiirtására minden „józan" erőt mozgósítani kell. Nem látják, vagy nem akarják látni, hogy a marxizmus a társadalom fejlődésének szükségszerű szellemi és politikai terméke. Az osztályharc gyakorlata — mint objektív társadalmi törvény — hozza létre önmaga eszmei, elvi igazolását, tudatát, stratégiáját és taktikáját. A marxizmus a burzsoázia és a proletáriátus közötti osztályharc terméke. Megszületésével a proletáriátus felszabadító harcának és a szocializmus felépítésének elméletévé válik. Ezért tagad a marxizmus minden olyan kísérletet, amely a proletáriátust arra akarja kárhoztatni, hogy céljait „békés úton" igyekezzék megvalósítani, ezért áll fenn politikai és világnézeti antagonizmus a marxizmus és a revizionizmus között is. * * * A múlt század végén a legfejlettebb kapitalista országban önálló politikai osztállyá szerveződött proletáriátussal és a marxizmus forradalmi eszméit hirdető pártokkal csaknem egy időben megjelent a munkásosztály testén egy politikai irányzat, a revizionizmus. Ezzel mintegy bezárult a kör — XIII. Leó pápától a burzsoá ideológusokon át a revizionistákig —, amely a proletáriátus eszmei és politikai lefegyverzését volt hivatva szolgálni. A revizionizmus olyan történelmi szituációban jelent meg, amikor a kapitalizmus fejlődésének viszonylag „békés" időszaka következett be. Ez az időszak megfelelő melegágyává, tenyésztelepévé vált a „forradalmi illúziókból", a politikai harcokból kiábrándult „munkásteoretikusoknak". Az a tény, hogy a forradalmak átmenetileg lekerültek a napirendről, egyes szociáldemokrata vezérekben olyan „hiedelmet" szült, mintha a szocializmus megvalósításának forradalmi eszközei immár alkalmatlanokká váltak volna, hogy „a fegyverek kritikáját" a „szó és a békés tett" eszközeinek kell felváltania. Ez az úgynevezett „hiedelem" azután egy eklektikus politikai és világnézeti elvvé kovácsolódott, amely a kizárólagosság jogcímén igyekezett önmagát a proletáriátus elméletévé megtenni. Divattá vált a marxizmus kritikája. Egyes „munkásvezérek" azzal az igénnyel léptek fel, hogy megreformálják a munkásmozgalmat, illetve a marxizmust, amely mint „a forradalmi idők katekizmusa", változatlan állapotban nem használható a megváltozott viszonyok között. Kinyilatkoztatták a „távoli", „nagy eszmékért" folyó politikai harc meddőségét, s meghirdették a máért, a pillanatnyi érdekekért való har.316